"A munkásosztály hőse" cicatappancsokkal díszített gyémántfokozatát adományozom ezennel Tündér Gabriellának, akit volt már alkalmam többször is ostobára itatni, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) felvették a Képzőművészeti Főiskolára úgy, hogy a lehetséges kétszáz pontból kétszázat teljesített. Drakulálok!:)
A piros lámpánál benéz az ember, lobogtatja a Fedél Nélkül újságot. Megköszönöm és próbálom kerülni a szemkontaktust, erre elsüt egy viccet:
Miért kell mobiltelefon a hajléktalannak? Mert otthon sosem lehet elérni.
Fogom a fejem, de nem ad esélyt a menekülésre. Folytatja:
Miért kell elküldeni az anyóst szavazni? Azért, hogy szokja az urnát.
A lámpa közben zöldre váltott, de feltartottam a sort, amíg kiszámoltam a pénzét. Így kell ezt csinálni. Nagyjából tízszer annyit keres ezzel a módszerrel, mintha csak állna bambán az autók közt. Legközelebb ha meglátom, nem engedem beszélni. Kiugrok a kocsiból, és beviszek két olyan poént, amit még Jáksó László sem engedne meg magának. Aztán behajtom rajta a kétszázast, amit buktam az ügyleten:)
"De ráérsz, bazmeg" alapon új rovatot találtam ki. Nettó linkek következnek.
Minden, amit tudni akarsz az emóról, de idáig nem merted megkérdezni (első rész második rész) Székely Google. A zenei felvételek tündöklése és bukása. Sok haj, kevés riff. UNKLE - Burn my Shadow. Adómanó színre lép. A végítélet felhői. Tündér Gabriella és a figyelmetlen képzőművész. Punciborotva reklám. Hogyan élesszünk újra ufonautákat?
Elmentem a lányhoz, aki a hajamat szokta vágni. Megkérdezte milyen legyen, erre benyögtem neki, hogy szeretnék úgy kinézni, mint egy biszexuális francia filmszínész, mert idáig hajléktalan punk voltam, és azt már unom. A szeme se rebbent.
Mostanában egy közel tíz éves kalandjátékkal töltöm az időmet, a Fallout2-vel. A történet szerint valamikor az ötvenes években* kitört a harmadik világháború, és a túlélők földalatti menedékekbe költöztek, hogy ott húzzák ki amíg elviselhető szintre süllyed a sugárzás. Amikor visszatérnek a felszínre, megpróbálnak mindent újrakezdeni, de ez elég nehéz ipar, mezőgazdaság, és közlekedési eszközök nélkül. Az USA területén számtalan kis városállam alakul ki; van köztük demokratikus közösség, rabszolgatartó diktatúra, meg olyan is, ahol teljes az anarchia. A játék egyébként meglehetősen brutális és szabadszájú, elég sok országban csak a cenzúrázott változatot engedték forgalmazni. Itt mindenkit meg lehet ölni, még a gyerekeket is. A párbeszédekről csak annyit, hogy amikor éppen női karakterrel játszottam és meglátogattam egy helyi rabszolgakereskedőt, a következő szöveggel fogadott: "Mit akarsz, te ocsmány kurva?!"
*Ezt elnéztem. Nem az ötvenes években, hanem 2077-ben, amikor menő volt a retró.
Éppen az aktuális világmegmentő küldetésen dolgoztam, amikor az egyik városban betévedtem egy templomba. A falakon furcsa keresztek, és egy csuhás alak oltári nagy hülyeségekkel traktált az elnyomó személyekről és a lélek energiaszintjeiről. Meg akart dumálni, hogy végezzek el egy tesztet, aminek segítségével magasabb mentális szintre léphetek.
Csuklottam a röhögéstől, amikor rájöttem, hogy a játék készítői kedvenc agymosó szektámat, a Szcientológiát parodizálják. Az egyház alapítója Ron L. Hubbard, innen a Hubológia kifejezés. A szciknél ugye OT (operativ thetan) szintek vannak, itt BHK (behangolt hub kereső), és ugyanúgy szívják az ember vérét, és próbálnak lehúzni minél több pénzzel.
Később eljutottam a szekta központjába, ahol ismételten megpróbáltak beszervezni. Itt helyi hírességek (pornószínészek) tartottak egy előadást, amiben kimerítően ecsetelték a Hubológia előnyeit, és megtudtam, hogy ez az EGYETLEN út, ami a világ megmentéséhez vezet. Íme, a posztapokaliptikus celebek:
A férfi nevével gondolom Tom Cruise előtt tisztelegtek, a nőről fogalmam sincs. Aki tudja, írja meg. A szentélyben bolyongva sikerült hozzájutnom egy adathordozóhoz, amin megtaláltam a Hubológia teljes filozófia-rendszerét:
Mielőtt megjelent a Placebo új albuma a Battle for the Sun, Brian Molko olyasmiket nyilatkozott, hogy most kijönnek a fényre és megmutatják az élet napos oldalát. Lesz itt akkora hepinessz, hogy Hello Kitty-s borotvával vagdossák majd az ereiket a rajongók, tükörgömb, klasszikusok diszkóritmusban. A teljes lemezt sajnos még nem hallottam, viszont a kritikák szerint az égvilágon semmi újat nem nyújt az anyag, aminek szívből örülök. Mivel a cédét meg fogom venni, és nem húzom le a torrentről, szeretnék a pénzemért durva gitárokat, feszes dobot, és egy zavarba ejtő énekhangot. Szükségem van a gyógyszeradagomra, na.
Jöjjön most a címadó dal, és figyeljétek az új dobost. Ritkán látni ekkora állatot:)
Placebo: Battle for the Sun / Harc a napfényért
harcolok a napfényért / és nem hagyom abba, míg bele nem halok / lassan te is felfogod / és nincs már mit mondanom / lerázok magamról minden mocskot / és úgy teszek majd, mintha nem fájna / fekete vagy és nagydarab / és többé nem veszek részt ebben / álomtestvér / szeretőm vagy, a gyilkosom / álomtestvér / szeretőm vagy, a gyilkosom / harcolok a napfényért / mert idáig csak a fegyver csövét bámultam / nem vicces, hogy ócska vagy, mocskos és hamis / de én vagyok az a csont, amit nem törhetsz el /álomtestvér / szeretőm vagy, a gyilkosom / álomtestvér / szeretőm vagy, a gyilkosom / harcolok a napfényért
Ha időben, egy hónappal ezelőtt írom ezt a posztot, akkor így kezdődött volna: Húsz évvel ezelőtt, 1989 május elsején jelent meg a The Cure, Disintegration című albuma. Addigra a zenekar mindent kipróbált, amit lehetett. A melankóliától a mély depresszión át a hiperaktív pattogásig az összes létező személyiségzavart megzenésítették. Ez a lemez, amit joggal tartanak Robert Smith élete főművének, valami furcsa középút az érfelvagdosós gruftizene és a Pink Floyd-féle elszállás között. Nagyjából azt az életérzést hozza, amikor az ember (harminc körül általában) először ébred tudatára, hogy a világon minden mulandó. Mivel ezt a blogot nem kjúrosok olvassák, nem terhellek titeket a komolyabb ópuszokkal, viszont hallgassátok meg az album egyetlen vicces dalát. Íme:
The Cure - Lullaby / Altatódal
cukrozott lábakon eljön a pókember / puhán, a naplemente árnyékában / gyönyörű halottak ablakai alatt lopakodik / és keresi az ágyban reszkető áldozatot / a rettegés összegyűlik a homályban, és... / hirtelen! / megmozdul valami a szoba sarkában / nem tehetek semmit / rettegve felfogom / hogy a pókember ma engem esz meg vacsorára / halkan nevetve a fejét rázza / közelebb oson, egészen az ágy végéhez / puhább, mint az árnyék, gyorsabb, mint a légy / a karjait körém fonja, nyelve a szemem előtt csapkod / "ne mozdulj, maradj nyugton, csendben, édes fiam!" / "ne küzdj, mert akkor még durvábban szeretlek" / "túl késő, hogy elmenekülj, hogy feloltsd a villanyt" / "ma éjjel, a pókember vacsorája leszel!" / úgy érzem, mintha millió szőrös, remegő lyuk enne meg / és tudom, hogy holnap, mikor felébredek / reszketek majd a hidegtől / a pókember mindig éhes...
Előzmények: első rész>> második rész>>
Miután leléptünk a sörkertből, megnéztünk néhány helyet, de azokra nem igazán emlékszem, mert annyira részeg voltam, hogy jó darabig csak ásványvizet tudtam inni (!) Hajnali három körül elindultunk a külvárosba, ugyanis a helyi emberünk szállást nem tudott adni (vagy nem mert az anyukája miatt) viszont beígért pokrócokat meg hálózsákot, és egy kiserdőt a lakótelep kellős közepén. A teszkó melletti buszmegállóban leálltunk beszélgetni két fazonnal, akik "tiszamelléki koccintós" fantázianevű bort iszogattak, teljesen békésen egyébként. Az idősebbik huszonöt lehetett, olyan félhajléktalan punk, a másik meg egy metálos legény, akit folyamatosan hívogattak a szülei, hogy mikor megy már haza. A diskurzus során érintettük a vidéki élet szépségeit, valamint szó esett a Brutális Seggtörlés nevű formációról is. Készítettem videót a fiatalokról, de az meg annyira a legalja minden létező igénytelenségnek, hogy nem töltöm fel a youtube-ra inkább. Pláne mert szexuális felvilágosításban is részesültem, és elmagyarázták nekem, mi is az a holland lovas. A megfejtést fehér betűkkel írom. Aki meri, jelölje ki. Fájni fog.
A holland lovas a homoszexualitás határát súroló (?) örömszerzési mód kamaszfiúk részére. Szembeállsz a haveroddal, bal kézzel megfogod a micsodádat, a jobbal pedig a csávó (bal) felkarját. Ő ugyanígy tesz veled, majd elkezditek rángatni egymás vállát, és néhány perc múlva diszkréten összepriccelitek egymást. Szóltam, hogy fájni fog.
Hazafelé a vonaton arra gondoltam, hogy sajnos egyszer én is megöregszem majd, és nem lesznek többé ilyen kalandjaim. Az unalom fog elvinni, nem a magas koleszterinszint.
A Ludwig Múzeum és az EMI hirdetett egy videoklip-pályázatot, aminek az a lényege, hogy a Depeche Mode, Enjoy the Silence című számát kell vizuálisan újraértelmezni. Indult ezen az egyik cimborám is, az én nyilvánvalóan teljesen objektív véleményem szerint a legjobb pályaművel. Nézzétek meg és szavazzatok.
Az irodalmas-bloggeres beszélgetés után a dóm téri sörkertbe mentünk levezetni a feszültséget. Ez annyira jól sikerült, hogy fél hétkor (háromnegyedkor megy az utolsó vonat Budapestre) fel kellett hívnom a főnökömet, és nagyjából a következő beszélgetés zajlott le köztünk:
Én: Huárghbroffzsuff!
Ő: Tessék!
Én: Szgedn grhroffmbrömmroáff!
Ő: Hol?
Én: Szgedn!
Ő: Á, értem! Szabadnapot kérsz holnapra, ugye?
Én: Broáff!
Ő: Szevasz.
Az alkoholtól én vagy barátságos leszek, vagy nagyon okos. Rosszabb esetben mindkettő. Kölcsön is vettem valakinek a nőjét, és körbejártuk az asztalokat. Leültünk mindenkivel beszélgetni, aki elég problémásnak tűnt. Kiszúrtam az egyik sarokban két meleg fiút, akikről aztán kiderült, hogy mégsem azok, viszont biológusnak készülnek, majd csatlakozott hozzánk Hippi, a helyi hajléktalan filozófus. Kár is tovább beszélnem a társulatról, mert egy csodálatos ismeretterjesztő kisfilmet sikerült összehoznom a segítségükkel:
Holnap pedig a szegedi kaland záró aktusa következik, kizárólag nagykorúaknak és erős gyomorral rendelkezőknek.
Tegnap egy beszélgetésen vettem részt, amit a szegedi Somogyi Könyvtár szervezett, irodalom és blogok témakörben. Simán megtehetném azt, hogy általam szórakoztatónak ítélt módon szétsavazom az egész produkciót, de mivel a kezdeményezés alapvetően jó, és a szervezők láthatóan idegen pályán mozogtak, maradnék a konstruktív ellenzékiségnél.
Moderátornak egy nagyon kedves arcot kértek fel, viszont az ember saját bevallása szerint is egy technikai analfabéta, aki azért tette le harmincöt éves korában a jogosítványt, mert a lovaskocsit nem igazán engedik be Budapestre, a számítógéppel pedig nem régóta ismerkedik. Nem csak azt nem tudta, hogy a résztvevők kicsodák és miről írogatnak, hanem úgy alapvetően a blogszféráról sem volt lövése. Kis híján aknára is lépett a következő kérdésével: "Az Álom.net című magyar filmben szó esik a blogokról is. Mi a véleményetek erről, meg a celebek blogjairól?" Majdnem meg is kérdeztem akkor, hogy hova szarjak nagy hirtelen? Mégis egy könyvtárban voltunk, meg eleve lekenyereztek repi vodkával, szóval csak próbáltam rábírni egy értelmesebb kérdésre, de nem lehetett. Tanulság: Moderátornak olyan embert kell felkérni, aki tisztában van a webkettes alkalmazásokkal. A gyermeki rácsodálkozás itt nem jön be, hiszen a tizenévesek úgy használják közösségi oldalakat, mint mi annak idején az iskolai faliújságot. Ne röhögtessük ki magunkat, ha nem muszáj.
Dedikált könyvtári példány. Ajánlás: Köszönöm a Vodkát!
A gyér érdeklődés nem csak annak volt köszönhető, hogy velünk egy időben Vámos Miklós dedikált, hanem a bloggerek összeválogatásával is adódtak problémák. Ötünk közül ketten tematikus, könyvekkel foglalkozó blogot írnak (Murci és Cotta), ezen kívül jelen volt még egy fantasy-író (Anthony Sheenard), meg egy kövér gyerek (Wyquin), aki írástechnikai kurzus címén tol egetverő nagy ostobaságokat a blogjában. Tényleg nem bántani akarom szegényt, de ennyi üres locsogást és blődséget ritkán látni egy helyen. Okés, egyszer én is osztottam az észt Hogyan írjunk könyvet? témakörben, de nekem lehet ugye (LOL! Végre leírhattam ezt a szót! LOL!), egyébként is kinőttem ebből rég. Engem nem a Tündérgyár miatt hívtak, mert ennek semmi köze a zirodalomhoz, hanem a csillagos blog kapcsán. Fontos megjegyezni, hogy egyikünk munkássága sem mozgatja meg emberek ezreit, valójában kis senkik vagyunk a piacon. Ha nekem kellett volna megszerveznem egy ilyen estet, irodalommal foglalkozó bloggerből csak egyet hívok, igazinak tűnő íróból szintén egyet, bevettem volna még valamelyik online magazin újságíróját, egy informatikust, és valakit, akit rengetegen olvasnak. Ha Izomtibor az, vagy netán a Tarda blog szerzője, akkor is, mivel a jelenkori magyar irodalom szerves részei ők. Tetszik, nem tetszik, ez van.
Eleve nem ültetném külön a vendégeket a közönségtől, ugyanis blogger alanyi jogon lehet bárki, ezért teljesen felesleges az abrosz, a külön ásványvíz, meg ez az egész pártkongresszus-szerű felállás. Ha lesz még egyszer hasonló rendezvény, akkor a beszélgetést két részre kéne osztani. Először lehetne a tartalomról, magáról az írásról szövegelni, utána viszont kezdődne egy workshop, ahol az érdeklődők megtudhatnak ezt-azt a kódolásról, a sablonokról, az rss-feedről, a nagyobb szolgáltatókról, és a saját domain alá telepíthető blogmotorokról. Szerintem.
Műsoron kívül beszélgettem a könyvtár igazgatónőjével, aki szívesen írna blogot, de tart még azoktól az emberektől, akik lenézik ezt a műfajt, és úgy érzik, hiteltelenné válna ettől. Szerintem érdemes lenne belevágni, sőt az lenne az igazi, ha a Somogyi saját blogot tartana fent. Én bátorítani fogom, feltéve, ha a mostani írásom miatt nem tiltanak ki Szegedről:)
Holnap jön a második rész, ahol megemlékezem a Dóm téri sörkertről, és sokkoló videót mutatok be a bálnák és barnamoszatok szaporodásáról. A befejező epizódban pedig eljutunk Szeged legsötétebb bugyraiba, és fény derül arra, hogy mi is az a holland lovas. Durva lesz.
Becsönget, azt mondja, hogy csak öt percre jött, mert vizsgaidőszak van és atyaúristen. Persze megdumálom, hogy menjünk el sörözni, de végig hisztizik (társaságban), hogy én milyen gonosz vagyok, mert nem hagyom őt tanulni. Negatív hősként lelkiterrorhoz folyamodom ekkor, és további söröket ígérek meg szendvicset reggelre, hogy ne menjen haza. Este tizenegy óra van, és semmi értelme sincs már. Na, ekkor már csaknem a földhöz verdesi magát idegességében, hogy nem, nem, én nem lehetek ilyen szörnyeteg, ő most elindul és bemagolja az internetet. Teszek még három kísérletet (volt benne mesekeksz meg eperjoghurtos milka is asszem) aztán feladom. Indulna mindenki a dolgára, amikor benyögi, hogy igazából arra gondolt, már semmi értelme hazamenni, ezért akár itt is maradhat. Ezt magyarázza el nekem valaki. Köszike.
Tök egyértelmű, hogy a bukott íróságból már nem tudok sokáig megélni, ezért el kell indulnom a celebnek levés rögös útján. Reklámozhatok például antidepresszánst a blikkben, vagy adhatok interjút a budapest tévének. Beszélhetek az írónak levésről, de persze úgy, hogy a büdös életben nem gépelek be többé egy sort sem. A felvezető körökön túl leszek hamarosan, ugyanis meghívtak az Ünnepi Könyvhét egyik szegedi rendezvényére, ahol a Kik is azok a bloggerek? című beszélgetésen veszek részt. Nagy halálom az erőltetett csevely, de remélem, hogy a repi pogácsa mellé nem csak ásványvizet adnak, hanem vodkát is, és akkor már megérte. Ha valaki arra jár esetleg június nyolcadikán, ugorjon be és hozzon sört kísérőnek. Jó lesz.
Íme, a Csillagok bloghoz készült reklámfilm-sorozatunk második része:
Van az a fajta hölgyutas, aki képtelen megérteni, hogy a jógépkocsin csak egy kormány van, de persze nem az ő oldalán, mert akkor takarná a cicimintás üléshuzatot. Szóval csak mondja, hogy nem erre, hanem arra, miért ilyen gyorsan, és miért vánszorgunk úgy, mint a csiga? Férfiak milliói álmodoznak ilyenkor katapultról, vagy az üléstámlába épített kábító lövedékről. Én nem szórakoznék ilyen drága extrákkal, hanem azt használnám, ami rendelkezésre áll, csak egy rejtett kapcsolót kell beépíteni. Ha megnyomom, rárobban a légzsák a kislányra, és kicsit elkeni rajta az alapozót. Ijedt arcot vágok akkor, hogy biztos valami fránya műszaki hiba lehetett. Elmagyarázom, hogy a szerkezetben van egy mikrofon, mert az ütközés robajára nyílik. Biztos túl érzékenyre állította a kis kínai.
A következő úton garantált a síri csend.
Tegnap pont nem sikerült gépközelbe kerülnöm. Szóval megy a csillagok.blog.hu néhány hiányosságtól eltekintve rendesen, és adtam interjút a könyvesblognak. Most pedig tekintsétek meg a rendkívül színvonalas reklámfilm-sorozatunk első részét!
Ő: ...és akkor kivezettek a helyről a biztonságiak.
Én: Miért, mit csináltál?
Ő: Tudod, aznap este egy elborult rockzenekar lépett fel ott. Odamentem az énekeshez, ráragasztottam a homlokára kétezer forintot, és üvöltözni kezdtem, hogy játszátok a kokodzsámbót, basszameg!
Én: Húha!
Hozzávalók:
1 zacskó gyorsrizs
1 liter víz
1 kávéskanál só
A sót a vízbe szórjuk, majd felforraljuk és belehelyezzük a zacskós rizst. A konyhaajtót becsukjuk magunk után, majd a létező összes ismerősünkkel instant beszélgetésbe kezdünk a világháló használatával. A hosszú, mély összefüggéseket sem nélkülöző eszmecsere nagyon fontos, hiszen legalább egy óra kell ahhoz, hogy elforrjon az összes víz, ráolvadjon a lábas falára a műanyag, és a rizsszemek szakszerűen szénné égjenek.
Miután elkészültünk az étellel, helyezzük azt a szemetesbe, bontsunk ki egy sört, és elmélázva tekintsük meg a naplementét.
Jó étvágyat!
Nem akarok én bulvárblogot csinálni, de ez kihagyhatatlan. Ül a marketinges a Suzuki-kereskedésben, és azon gondolkozik, mivel lehetne feldobni még a sarki órásplakátot, mert nem jönnek a vevők. Ezaz! Ragasszunk rá világítós-sárga betüket, biztos nem úgy fog kinézni, mint egy utolsó segélykiáltás. Ha szellemi fogyatékos válságmenedzser lennék, pont így csinálnám.
Augusztusban jön az új Placebo lemez. Brian Molko állítólag dalban mondja majd el, hogy az ég kék, a fű zöld, oly gyönyörű az élet. Durva lehet, amikor ő kezd majd vidám számokat játszani. Addig is itt egy régi kedvencem, ami egyébként egy elképesztően fertelmes Kate Bush szám feldolgozása.
Placebo - Running up that Hill / Fel a hegyre
ez nem fáj nekem / akarod érezni, hogy milyen? / akarod tudni, hogy ez nem fáj nekem? / elmondjam, hogy milyen üzletet kötöttem istennel? / felszaladsz a hegyre / te és én, felszaladunk arra a hegyre / bárcsak üzletet köthetnék istennel / hogy cseréljünk helyet / járja ő ezt az utat / rohanjon ő a hegyre / másszon ő a ház tetejére / ó bárcsak... / nem akarsz engem bántani / de nézd, milyen mélyre ment ez a golyó / akaratlanul is szétszakítalak / vihar van a szívünkben, édes / mennyi gyűlölet kell, hogy szeressünk? / mondd, mi még számítunk egymásnak, ugye? / felszaladsz a hegyre / te és én, felszaladunk arra a hegyre / te és én, nem leszünk többé boldogtalanok / bárcsak üzletet köthetnék istennel / hogy cseréljünk helyet / járja ő ezt az utat / rohanjon ő a hegyre / másszon ő a ház tetejére / ó bárcsak... / gyerünk bébi, gyerünk, gyerünk bébi! / hadd lopjam el tőled ezt a pillanatot / gyerünk angyal, gyerünk, gyerünk drága! / mutassuk meg, mit tudunk / bárcsak üzletet köthetnék istennel / hogy cseréljünk helyet / járja ő ezt az utat / rohanjon ő a hegyre / másszon ő a ház tetejére / ó bárcsak... /
(a gitáros gyerek néha belenyüsszög a mikrofonba, hogy u-ú-u-ú, de azt nem tudtam lefordítani sajna)
A cigány biciklizik a faluban. Egy zsák van rákötve a vázra. Arra jár a rendőr és ráköszön:
- Jó napot!
A cigány felháborodottan válaszol:
- Dehogy loptam én malacot!
Most meg azt találták ki nagy unalmukban az elvtársak, hogy nálunk is büntetni kellene a holokauszt-tagadást. Függetlenül attól, hogy ez egy teljesen kivitelezhetetlen projekt - hála az amerikai szervereken tárolt anyagoknak -, alapvető jogállami elveket is sért. Nem csak itt egyébként, hanem Németországban is, ahol már működik ilyen törvény. És most nem a szólásszabadságról van szó, hanem az önvádra kötelezés tilalmáról (1998 XIX/8 §).
"Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson."
Elmagyarázom, hogy jön ez ide: Ha egy racionális gondolkozású, épeszű embert komolyan érdekel egy téma, akkor a következőképpen jár el:
Na, ez az a módszer, amivel lehetetlen eljutni a holokauszt-tagadásig. Sőt. Egyáltalán nem létezik olyan logikus gondolatmenet, aminek ez lenne a vége. Azok az emberek, akik azt hangoztatják, hogy a zsidó genocídium nem történt meg, simán hazudnak. Ők egyszerűen neonácik, és mivel jól tudják, hogy a világ civilizáltabb részén - nagyrészt a holokauszt miatt - nem számít szobatiszta hobbinak a zsidózás*, és aki a sarokba szarik ugye, az nem kap rétest estére, igyekeznek jobb színben feltüntetni magukat. Tagadnak. Nemúgyvót. Ha meg úgy volt, hát az sem úgy volt, mert Hitler pont nem nézett oda, amikor ez a diákcsíny történt, Szálasinak meg csuriban volt az ujja, miközben belelövette az embereket a Dunába. Persze-persze.
A holokauszt-tagadók szellemileg és erkölcsileg azonosulnak a nácikkal, és kénytelenek osztozni a bűneikben. Ezért amit tesznek, nem más, mint a gyilkos védekezése, aki úgy igyekszik elkerülni az életfogytiglant, hogy tagad. Ehhez pedig joga van.
Én jobban szeretném, ha mondanák tovább a magukét, mert így legalább szem előtt vannak. Tud rájuk figyelni a rendőrség és a nemzetbiztonság. A világon kismillió kártékony eszme terjed, és csak azért nem hisz mindenki a szcientológiában, a fényevésben meg a barguzini Petőfi Sándorban, mert az ember alapvetően nem hülye. Észreveszi, ha megpróbálják bepalizni.
Sokan azt mondanák erre, hogy ez mind szép és jó, de a túlélőket és az ügyben érintett csoportokat érzékenyen érinti a holokauszt-tagadás. Erre meg annyit tudnék mondani, hogy a média nagy része alapból nem enged teret az ilyen nézeteknek, a közösség elleni uszítás pedig elég jól van szankcionálva. Simán meg lehetne oldani, hogy a fasiszták csak egymást szórakoztassák a hülyeségeikkel, ha a netezők jó része nem a kuruc.info-ból merítené a napi horror adagját. Ha olyan terméket kéne eladnom, amit speciálisan a liberális értelmiség vásárol, én egész biztos ott hirdetnék, mert ők teszik ki az olvasóközönség jó részét.
Ezen kéne elgondolkozni.
*cigányozás, buzizás, románozás, magyarozás, szlovákozás, ízlés szerint
"ha új trükköt nem csinálsz
holnap jön egy óriás
téged megesz, engem elás
és nem csinál semmi mást
ez a kurvanagy óriás"
Álmomban egy városban bolyongtam, és Edith Piafot kerestem. Nagyon furcsa hely volt, mert a régi épületeket nem bontották le, hanem azokból nőttek ki a hatalmas üvegtornyok. Minél mélyebbre merészkedtem, annál sötétebb és ellenségesebb lett a környék. Csupasz izzók világították meg a vörös téglára tapadt penészes vakolatfoltokat, ha pedig felnéztem, minden szikrázóan tisztának és vadonatújnak tűnt. Az emberek fémes hatású műanyag nadrágot hordtak, és színes pulóvereket. Valamiért mindenki kopasz volt.
Tudtam, hogy a jövőben vagyok valahol, mert a technikai fejlettség sokszorosan meghaladta a mostani szintet. Természetesen ez csak a fenti részre vonatkozik, mert legalul széntüzelésű kályhákkal fűtöttek és rengeteg huszadik századi lomot láttam. Nem zavart egyáltalán ez a kettősség, sőt nem is érdekelt komolyabban, hiszen semmi más dolgom nem volt azon kívül, hogy megtaláljam Edith Piafot. Nem volt rá okom, nem kaptam feladatot, egyszerűen ezt kellett tennem. Éreztem, hogy óriási a tét. Ha nem találkozunk, ha nem mondhatom el neki azt amit akarok, végem.
És hatalmas volt az a város. Felmásztam egy ház tetejére és nem láttam a végét. Az egész láthatár világított, fények futkároztak mindenütt, mintha egy világnagy ünnepség zajlana. Engem viszont nem ragadott magával a hangulat, mert tudtam már, hogy nem lesz meg, hogy sohasem találkozunk, hiszen állhatnánk akár egy méter távolságban a tömegben, nem ismerném fel...
Aztán felkeltem reggel, és valamiért az jutott eszembe, hogy ha majd egyszer végem lesz, szeretnék kapni egy szép napot, olyan csendes haldoklásra. Szóval nem úgy, hogy görcsökben fetrengek, meg nem is úgy, hogy tele vagyok morfiummal és fogalmam sincs már a világról. Remélem ez a dolog úgy ötven év múlva esedékes, addigra már csak feltalálnak olyan szereket, amitől az egész lehet olyan, mint egy vasárnap délutáni tespedés. Akkor aztán szólok majd a nővérkének, hogy nyissa ki az ablakot (remélem tavasszal tilpizek majd le), és hátradőlök majd elégedetten. Vissza fogok gondolni az összes nőmre, és majd úgy csinálok, mintha nem bántam volna meg egyiket sem. Biztos nem lesz már fogam, hát csak emlékezetből idézem fel a rántott csirkeszárnyat meg a sört és a somlói galuskát. Aztán ha végeztem mindezzel, összeszámolom a helyeket, ahová sikerült elutaznom. Mert én bolyongtam Párizs külvárosaiban, mattrészegre ittam magam egy berlini klubban, sőt voltam Moszkvában olyan helyen, ahová a helyi feketék (!) járnak szórakozni. Ezen felül elszívtam egy szál cigit a Central Parkban (jó, ez nem volt még meg, de addigra biztos összejön), és egyszer végigutaztam egy csomó volt Szovjet tagállamot, egészen az Északi Tenger partjáig.
Amikor mindezzel végeztem, elalszom csendben, és randizok Edith Piaffal.
Ha pedig már az Északi Tengernél tartunk, szeretném bejelenteni, hogy a 2006-ban megjelent első regényem, A Csillagok hegyén című posztapokaliptikus pszichodráma heteken belül a blogszférát fogja (helyettem) gazdagítani, ugyanis le fogom adni napi folytatásokban. Lesz nagy csinnadratta, médiatámogatás, szponzorhadtestek, celebeső. A részletekről mindenkit tájékoztatok időben. Szervezés közben írtam egyébként halállistát is, amin azok a személyek szerepelnek, akik első körben biztosítottak a támogatásukról, aztán meg elsiklottak valahogy a dolog felett. Sajnos ők szarul jártak, mert eldöntöttem, hogy az irodalmat úgy fogom terjeszteni, mint az arabok az iszlámot: nyers erővel. Az lesz, hogy a könyvtáros fog megütni mindenkit aki linkel, viszont én mondom majd, hogy hova üssön és hányszor. Úgy nézem, az index.hu szerkesztőségét fogjuk először megtizedelni. Csúf halál lesz, csúf!
Most viszont hallgassatok zenét. Kispál és a Borz - De szeretnék...
Én: Jó, akkor most tükrözd légyszi ezt a képet, és tegyél ide alulra egy színátmenetes kitöltést.
Ő: Az nem fog menni.
Én: Miért? Nem tud ez a szoftver színátmenetes kitöltést?
Ő: Hát a szoftver az tud, csak én nem.
Az alábbi videót természetesen nem én készítettem, nem az én munkahelyemen vettem fel, és nem a főnököm - az utolsó magyar polihisztor - szerepel rajta. Egyébként is a végén elmagyarázza, hogy vicc az egész. Muhaha!
Kapcsolódó anyag: hitelválság a szexiparban
Ifjú kommunisták, szevasztok!
Köszönöm a sok hozzászólást, mert igaz, hogy a kommentelők fele elküldött engem a picsába, de ők is megtámogatták ezt a saját érveikkel, ami azért becsülendő. Mielőtt belemegyünk az anyázásba, érdemes megnézni, hogy mennyire más volt azoknak a hozzáállása, akik rendelkeznek valamiféle szerzői jog felett, tehát alkotók, mint azoké, akik szimplán felhasználók. És itt nem a multinacionális kiadókról beszélek, hanem például Tepiről, aki a saját zenei projektjét igyekszik rentábilissá tenni. Kaptam egyébként köszönőlevelet a Dj-Szövetségtől, sőt néhány zenekartól is. Ezzel most nem arcoskodni akarok, csak érzékeltetni szeretném, hogy azok, akiknek letöltögetitek a zenéit, ettől nem olyan boldogok, mint ti. Hát nézzük, milyen témákat dobtatok fel a kommentekben:
jelenléti ív