"ha új trükköt nem csinálsz
holnap jön egy óriás
téged megesz, engem elás
és nem csinál semmi mást
ez a kurvanagy óriás"

Álmomban egy városban bolyongtam, és Edith Piafot kerestem. Nagyon furcsa hely volt, mert a régi épületeket nem bontották le, hanem azokból nőttek ki a hatalmas üvegtornyok. Minél mélyebbre merészkedtem, annál sötétebb és ellenségesebb lett a környék. Csupasz izzók világították meg a vörös téglára tapadt penészes vakolatfoltokat, ha pedig felnéztem, minden szikrázóan tisztának és vadonatújnak tűnt. Az emberek fémes hatású műanyag nadrágot hordtak, és színes pulóvereket. Valamiért mindenki kopasz volt.
    Tudtam, hogy a jövőben vagyok valahol, mert a technikai fejlettség sokszorosan meghaladta a mostani szintet. Természetesen ez csak a fenti részre vonatkozik, mert legalul széntüzelésű kályhákkal fűtöttek és rengeteg huszadik századi lomot láttam. Nem zavart egyáltalán ez a kettősség, sőt nem is érdekelt komolyabban, hiszen semmi más dolgom nem volt azon kívül, hogy megtaláljam Edith Piafot. Nem volt rá okom, nem kaptam feladatot, egyszerűen ezt kellett tennem. Éreztem, hogy óriási a tét. Ha nem találkozunk, ha nem mondhatom el neki azt amit akarok, végem.
    És hatalmas volt az a város. Felmásztam egy ház tetejére és nem láttam a végét. Az egész láthatár világított, fények futkároztak mindenütt, mintha egy világnagy ünnepség zajlana. Engem viszont nem ragadott magával a hangulat, mert tudtam már, hogy nem lesz meg, hogy sohasem találkozunk, hiszen állhatnánk akár egy méter távolságban a tömegben, nem ismerném fel...

    Aztán felkeltem reggel, és valamiért az jutott eszembe, hogy ha majd egyszer végem lesz, szeretnék kapni egy szép napot, olyan csendes haldoklásra. Szóval nem úgy, hogy görcsökben fetrengek, meg nem is úgy, hogy tele vagyok morfiummal és fogalmam sincs már a világról. Remélem ez a dolog úgy ötven év múlva esedékes, addigra már csak feltalálnak olyan szereket, amitől az egész lehet olyan, mint egy vasárnap délutáni tespedés. Akkor aztán szólok majd a nővérkének, hogy nyissa ki az ablakot (remélem tavasszal tilpizek majd le), és hátradőlök majd elégedetten. Vissza fogok gondolni az összes nőmre, és majd úgy csinálok, mintha nem bántam volna meg egyiket sem. Biztos nem lesz már fogam, hát csak emlékezetből idézem fel a rántott csirkeszárnyat meg a sört és a somlói galuskát. Aztán ha végeztem mindezzel, összeszámolom a helyeket, ahová sikerült elutaznom. Mert én bolyongtam Párizs külvárosaiban, mattrészegre ittam magam egy berlini klubban, sőt voltam Moszkvában olyan helyen, ahová a helyi feketék (!) járnak szórakozni. Ezen felül elszívtam egy szál cigit a Central Parkban (jó, ez nem volt még meg, de addigra biztos összejön), és egyszer végigutaztam egy csomó volt Szovjet tagállamot, egészen az Északi Tenger partjáig.
    Amikor mindezzel végeztem, elalszom csendben, és randizok Edith Piaffal.

    Ha pedig már az Északi Tengernél tartunk, szeretném bejelenteni, hogy a 2006-ban megjelent első regényem, A Csillagok hegyén című posztapokaliptikus pszichodráma heteken belül a blogszférát fogja (helyettem) gazdagítani, ugyanis le fogom adni napi folytatásokban. Lesz nagy csinnadratta, médiatámogatás, szponzorhadtestek, celebeső. A részletekről mindenkit tájékoztatok időben. Szervezés közben írtam egyébként halállistát is, amin azok a személyek szerepelnek, akik első körben biztosítottak a támogatásukról, aztán meg elsiklottak valahogy a dolog felett. Sajnos ők szarul jártak, mert eldöntöttem, hogy az irodalmat úgy fogom terjeszteni, mint az arabok az iszlámot: nyers erővel. Az lesz, hogy a könyvtáros fog megütni mindenkit aki linkel, viszont én mondom majd, hogy hova üssön és hányszor. Úgy nézem, az index.hu szerkesztőségét fogjuk először megtizedelni. Csúf halál lesz, csúf!

Most viszont hallgassatok zenét. Kispál és a Borz - De szeretnék...