Valahogy (bizonyára teljesen véletlenül) előkerült egy régi elméletem a párkapcsolatokról. Nyilván nem egy nyerő széria közepén írtam és azért rejtettem el a "nemá!" mappába. Annyira viszont nem rossz, hogy ott egye meg a penész, tessék:
A világ egy hatalmas kaszinó, tele játékasztalokkal. Van köztük olyan, ahol gyakorlatilag tét nélkül is lehet nyerni, de ezeknél olyan kicsi a szorzó, hogy nem éri meg a ráfordított időt sem. Itt az ember csak végső kétségbeesésében játszik, amit úgyis megbán, hiszen a nyeremény szinte senkinek sem kell, tehát csak rossz szájízzel birtokolható.
Az alacsony kockázatú asztalok már igényelnek némi befektetést, általában 2-4 sörrel, gin-toniccal, vagy vodkával működnek. A nyerési esély ötven százalék, a fődíj pedig egy kellemes esti program a csillogó szemű idegennel. Itt lehet duplázni is virággal meg vacsorával, és jó esélyünk van elnyerni a bónuszt, amely néhány héttől néhány évig terjedő kikapcsolódást biztosít.
Ha az ember komolyabb nyereményre vágyik, amire sokaknak fáj a foga, a belső terembe megy játszani. Ott már nagyon dörzsölten kell rakosgatni a téteket, különben üres zsebbel kulloghat haza a vendég. Minden nehézség ellenére sokan vannak itt, mert ha bejön a számítás, az maga az amerikai álom, a felszínes tökéletesség. Degradálónak tűnik a megfogalmazás, pedig ez hasonlít leginkább arra, amit boldogságnak nevezünk.
Na és ott van a VIP részleg, ahová csak az megy be, aki teljesen elvesztette az eszét. Világnagy rulettasztal áll a közepén, amire fel van festve az összes szám nullától a végtelenig. A nyerési esély zéró, ráadásul nem fogadnak el kis téteket, hanem mindent oda kell tolni. Mindent az égvilágon. És mindig akad néhány szerencsétlen aki bevállalja, mert hallottak róla, mesélték nekik, hogy itt a világ legnagyobb csodáját rejtegeti a bank. Hát mi ahhoz képest egy élet?
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Álmomban egy városban bolyongtam, és Edith Piafot kerestem. Nagyon furcsa hely volt, mert a régi épületeket nem bontották le, hanem azokból nőttek ki a hatalmas üvegtornyok. Minél mélyebbre merészkedtem, annál sötétebb és ellenségesebb lett a környék. Csupasz izzók világították meg a vörös téglára tapadt penészes vakolatfoltokat, ha pedig felnéztem, minden szikrázóan tisztának és vadonatújnak tűnt. Az emberek fémes hatású műanyag nadrágot hordtak, és színes pulóvereket. Valamiért mindenki kopasz volt.
Nyilván mindenki tudja, hogy néhány nappal ezelőtt hunyt el Arthur C. Clarke. Rengeteg méltatást olvashattok blogokon meg hírportálokon, ezért most nem mennék bele részletesen az életmű elemzésébe. Asimov az emberrel foglalkozott többet, Clarke a technológiával, nekem mégsem az Űrodesszia-eposz a kedvencem tőle, vagy a Ráma sorozat, hanem egy kakukktojás regény, A gyermekkor vége. Van benne űrhajó meg idegenek kellő mennyiségben, de igazából egy olyan mese, ami nagyon érdekes megfejtése az ember természetfeletti vonzalmainak. Istenről van szó, a Sátánról, valamint az élet értelméről, ami lehet sokkal furcsább, sokkal bonyolultabb, mint a születés és halál körforgása. Elképzelhető, hogy a földgolyó nem más, mint egy hatalmas óvoda, és mindaz, amit komolyan veszünk, amire képesek vagyunk feltenni az életünket, csak játék. Színes műanyag kis mizék. A Dávid szobor hóember, a szerelem ugróiskola, a holokauszt pedig az egyik nagycsoportos ártalmatlan csínytevése volt. Negyvenkettő a negyvenkettediken.
Elgondolkoztatok-e kedves gyerekek azon, hogy a kis Hitler, vagy Sztálin ugyanúgy tologatta a csattogós lepkét, mint ti, aztán ahelyett, hogy unalmas felnőttekké váltak volna, sikerült kiirtaniuk a fél világot? Mi történhetett velük? Gonoszost játszottak a szünetben, aztán úgy maradtak? Az nem lehet, mert mindenkibe nyomják a mesét, ahogy nyiladozni kezd az értelme, ezért tudjuk, hogy jónak lenni jó, mer' az győz, rossznak lenni pedig rossz, ugyanis az elbukik, ronda, ráadásul büdös is. Akkor meg hogy van ez? Elmagyarázom, nem egy bonyolult dolog:
Ma reggel megalkottam a minimalizmus csúcsát, a pontművészetet. A szabályok a következők: Adott egy valamilyen méretű, arányú és színű téglalap, amiben egy pontszerű alakzat helyezkedik el. A művészi élményt a színek egymásra hatása, és a megfelelően alkalmazott koordináták adják. A pontművészet lehet pillanatnyi hangulat kifejezője, amint fent látható, avagy elmesélhetünk vele hosszú és zavaros történeteket is. Most épp ez jár a fejemben:
Milyen nagy a csend. Még az agyevő bogárkák sem csiripelnek az üzenőfalon, csak mi ketten ülünk itt, és nézzük a filmet. Alig néhány mondat hangzik el másfél óra alatt, hát nem beszélünk. Teljesen felesleges. Halkan emelem fel a poharat, óvatosan gyújtok rá, és adok tüzet, amikor a cigarettáért nyúlsz. Mert tudom ám, hogy itt vagy mellettem. Megérinthetném a lábad is, de nem teszem, mert ez most egy álom. Térre van szükséged, hogy megértsd, és persze nekem is. Talán meghaltam a történet közepén, és tovább álmodsz engem, hogy ne fájjon, de lehet, hogy meg sem születtem, csak a képzeletedben, hogy inkább ez fájjon. A végeredmény szempontjából lényegtelen, mert amikor majd mérlegre tesznek minket, a kettőnk súlya pontosan nulla lesz.
A méltán népszerű 
…suttogta Drakula gróf Mina Murray fülébe. Nyilván érezte már a vesztét. Tudta, hogy alá van rendelve a mese törvényének, miszerint a jó győzedelmeskedik, a gonosznak pedig pusztulnia kell. Mégis, ezzel a mondattal új megvilágításba helyezte a történetet, és rámutatott két általánosan elterjedt tévhitre:
jelenléti ív