Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

nov 27 2009

bodza-birodalom

    Képzelj el egy takaros, kocka alakú házat. Minden szobában rend és tisztaság uralkodik. Különösen a nappaliban, ahol szép szimmetrikusan vannak elrendezve a bútorok, középen meg egy hatalmas barna vitrin áll. Az üveg mögött katonás rendbe állított porcelánfigurákat lehet látni. Közülük az egyik én vagyok, legalábbis most még úgy tűnik. Igen az, a bárányka és az aprópénz-tartó aranyhal között. Egy pirospozsgás arcú kisfiú, aki hímzett ruhában táncol. Persze igazából nem vagyok se kisfiú, se porcelánbaba, csak ebbe a kellemetlen helyzetbe kényszerítettek. Valójában olyan koboldszerű kis szörnyűség vagyok, amivel tele van a Bodza-birodalom. Igazából csak egy bodzafa van arrafelé (meg két mogyoróbokor, nyolc kövirózsa, és néhány tő csenevész szőlő), de valahogy meg kellett különböztetni a szomszédos építőanyag teleptől, így lett Bodza-birodalom. Különösen azért, mert Ketyó nagyon szerette a virágait vízbe áztatni, és átszellemült arccal szürcsölni egy világoskék bögréből. Ketyó egy dittyós koldus, aki titokzatos útjai közben gyakran megpihen itt. Ilyenkor összeszedi az eldobált szemetet, bűvésztrükköket tanít a gyerekeknek, és arra biztatja őket, hogy lopjanak neki cigarettát a szüleiktől. Én is gyerek voltam, csak egy foltos sánta kutya koboldszerű kis szörnyűséggé változtatott. Utána meg is értettem rögtön, hogy ő Moha Gróf. Egy zárkózott, és finom úriember, csak foltos sánta kutyának álcázza magát, nehogy mindenféle népek rátegyék a kezüket a vagyonára. De hát én sem voltam akkor már Micike, hanem egy koboldszerű kis szörnyűség, tehát nem róhattam fel neki a kétszínűségét. Meg egyébként is én kértem, hogy változtasson át. Úgy véltem, hogy egy koboldszerű kis szörnyűségnek könnyebb élete van, mint apukámnak, aki tetőfedő, és mindig elszédülök, amikor leinteget nekem iskolába menet.


nov 19 2008

Isten könnyei

Novella részletek. Illusztráció: Kriston Veronika.

A kislány a járda szélén üldögélt, és egy rongyosra ázott plüssnyúllal beszélgetett. A kocsik fél méterre húztak el tőle, és terítették be az út szélén kavargó sötét lével. Nyilván semmi különleges nincs abban, ha egy gyerek egyedül mászkál az utcán, de annyira viccesen csacsogott azzal a gnóm nyúllal, hogy leguggoltam mellé, és megérintettem a vállát.
    – Be kéne menned egy kapualjba, de inkább a menhelyre. Meg fogsz ázni te is, meg a barátod is – figyelmeztettem. – És tudod milyen ez a víz… megbetegedhetsz tőle.
    – Nem vagyok beteg, egy kicsit sem – gondosan ügyelt rá, hogy ne hozzám, hanem ahhoz a mocskos rongycsomóhoz intézze a szavait. – És én meg a barátom nem beszélgetünk idegenekkel.
    – Anyukád ezt okosan megtanította neked, de szerintem ő a hullarablókra gondolt, és nem olyanokra, akik egyszerűen figyelmeztetnek, hogy rossz helyen ülsz.
    – A hullarablókkal sem beszélgetünk – rázta meg a fejét.
    – Szeretném, ha felállnál innen… akár még egy tábla csokit is fel tudok ajánlani, ha megteszed.
    – Cukros bácsikkal sem beszélhetünk.
    – Rendben… – bólintottam – és mi a helyzet az feltalálókkal? Én ugyanis az vagyok.
    A kislány kicsit elgondolkodott, miközben összetekerte a nyúl füleit, és kicsavart belőle egy kevés fekete vizet.
    – A szomszéd igazi tudós volt… és büdös. De már meghalt, azt hiszem.
    – Én nem vagyok büdös – hárítottam.
    – Még lehetsz! Apu is nagyon büdös lett, mielőtt meghalt. Olyan undorító volt, hogy a végén már pléd alatt tartottuk és be kellett zárni a gardróbba.
    – Miért nem hívtátok ki a semlegesítő szolgálatot? – kérdeztem.
    – Mert kiabált, állandóan kiabált, hogy ne csináljuk. Azt hitte, meg fog gyógyulni.
    – És anyukád? Ő is meghalt?
    – Nem, de szerintem… – a kislány fintorogva a halántékára mutatott. – Miután elvitték aput, leült a tükrös asztala elé, és semmi mást nem csinált, csak énekelgetett, meg az arcát krémezte egyfolytában… aztán elment otthonról, de még az esőkabátját sem vette fel.
    – Ez mikor volt?
    – Négy napja… vagy öt. Nem emlékszem már.
    – Előfordul az ilyesmi – óvatosan a vállára tettem a kezem. – Lehet, hogy jelentkezett valamelyik semlegesítő állomáson.
    – Lehet…
    – Gyere velem! – ajánlottam valami buta ötlettől vezérelve. – Segíthetnél az új kísérletemben, mert mostanában… öö… szappanbuborékokat tenyésztek. Olyan nagy szivárványosakat, tudod, amik hamar elpukkannak, de én kifejlesztettem egy új módszert. Képzeld, a legidősebb már két hónapja lebeg a nappali közepén!
    – Most át akarsz rázni, ugye? – kérdezte szigorúan a kislány.
    – Én? – próbáltam elővenni a jól begyakorolt, ma született bárány című tekintetemet. – Hova gondolsz? Apám az igazmondó juhász volt!
    – Aha… – bólogatott nagykomolyan – akkor biztos anyukáddal volt valami bibi. Van tévéd?
    – Akkora tévém van, hogy elfoglalja az egész falat!
    – Na persze, én is ezt mondanám! – nevette el magát, és elámultam, ahogy hófehér fogak és csillogó zöld szemek világítanak rám ezen a mocskos feketére mázolt utcán.


feb 22 2008

mese a szappanbuborékról, aki pixelhiba volt annak előtte

Lajos vagyok, a szappanbuborék. Sok százezer élet tapasztalata, megannyi jótett, szenvedés és nélkülözés vezetett ahhoz, hogy eljussak a létezésnek erre a különösen magas szintjére. Utoljára pixelhiba voltam egy lapmonitoron, felülről a hetvenhatodik sorban az ötszáznegyvenharmadik. Ha esett, ha fújt, én narancssárgán világítottam, fittyet hányva a nagyhatalmú videókártya utasításainak. Büszkén vállaltam, hogy szembemegyek a fősodorral, és kiemelkedem a képpontok szürke – elnézést, vörös-kék-zöld – tömegéből. Ujjal mutogattak rám, fejcsóválva méregettek, hát félre az álszerénységgel! A hétszáznyolcvanhatezer-négyszázharminckettő közül egyedül én vittem valamire. Nem örvendtem maradéktalan népszerűségnek, az igaz. Bizonyos körök szabadulni igyekeztek tőlem, de szerencsére az eltávolításom többe lett volna, mint egy új képernyő, ezért ellenségeim hiába szövetkeztek a hátam mögött, nem tudtak elmozdítani a helyemről.

feb 22 2008

a varázstoll

Egy napon Isten szórakozottan babrált a zsebeiben. Hümmögött meg dudorászott is kicsit, és ténfergett a Tejúton, szóval ugyanúgy unatkozott, mint mindenki más, akinek semmi ötlete sincs arra nézve, hogy mihez kezdhetne magával. Elment ezzel az egész délelőtt, meg a délután java része is, amikor hirtelen eszébe jutott valami és gyorsan a fejéhez kapott, ahogy már ilyenkor illik. A mozdulat kissé ügyetlenre sikeredett, mert kiesett a kezéből a varázstoll, a magic pen, amivel a földet rajzolta, a felhőket, sőt még a zsiráfot is. Ezzel pöttyözte a csillagokat az égre, ezzel fodrozta ki a tenger hullámait, és ezzel rajzolta a sündisznóra a tüskéket. Egyenként.

feb 21 2008

bárányfelhők az ágyneműtartóban

Gondoltam egy nagyot, és beköltöztem az ágyam alá. Vittem magammal egy fél üveg málnaszörpöt, egy csomó színes filctollat, morzsálódós sütit celofánba csomagolva, meg egy könyvet, amit kölcsönkértem, de már sohasem fogom visszaadni. Féltem tőle, hogy szűken leszek ott önmagammal, de láss csodát! Óriási hely volt az ágyam alatt, talán több is, mint odakint. Sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, mint a szabványos kék éggel borított világ, hiszen a hatalmasra nőtt ágyneműtartót azzal firkálhattam össze, amivel akartam.
    Napot rajzoltam, egyből kettőt. Aztán még egyet a biztonság kedvéért, de az zöld volt, piros pöttyökkel. Halványsárga lett az ég, és zafír csillagok ragyogtak a lila spirális univerzumok közt. Nem kellett igazodnom semmiféle unalmas törvényszerűséghez, ezért a barátságos bolygókat hidak kötötték össze, de azok a népek, akik haragban álltak egymással, csak akkor tudták bosszantani a másikat, ha átkeltek a csalános aszteroidamezőn. Nyitott napvitorlásokon közlekedtek a gazdagok, míg a többieknek meg kellett várni a menetrendszerinti buszjáratot, ami elé két megszelídített üstökös volt fogva.

feb 20 2008

igen rövid mese

    – Semmi gond! – kiáltott le a kötéltáncos a lánykának. – Ezt most védőháló nélkül csinálom. Előbb-utóbb valamelyikünk bedől!

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.08.04.)

feb 19 2008

a nap elfoglalása

Volt egyszer egy király, egy hatalmas hadvezér. Miután leigázta mind az öt kontinenst, és neki hódolt a világ összes nemzete, egy napon magához kérette a főtanácsosát:
    – Egy dolog maradt még – mutatott az égre. – Meg kell hódítanunk a Napot.
    – A Napot?! – kérdezte döbbenten a főtanácsos. – Elégnek a seregeid, ha a közelébe merészkedel!
    – Nem, mert kieszeltem egy tervet – felelt a király. – a hét tenger vize elég lesz rá, hogy kioltsuk a tüzét. Eloltjuk és elfoglaljuk.
    – Mire megyünk azzal, ha a földből sivatag lesz, ami egy hatalmas hideg kavics körül kering?
    – Mire megyünk azzal, ha csak úgy világít a Nap, fittyet hányva a parancsaimnak? – kérdezett vissza a király.
    A főtanácsos hosszan elgondolkozott, majd ennyit felelt:
    – Élünk, uram.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.06.26.)

feb 19 2008

ahol kezdődik, ahol véget ér

Sok évvel ezelőtt egy olasz pasi fel akart szedni egy lányt, és elmondta neki ezt a történetet. Véletlenül én is fel akartam szedni azt a lányt, ezért elkértem tőle a nyersfordítást, és megígértem, hogy csodaszép mesét szerkesztek belőle… persze hozzá sem nyúltam. Most (nem állítom, hogy véletlenül) előkerült ez a mese, és épp ideje, hogy behozzam ezt az elmaradásomat. Beleöntöttem egy tégelybe, hozzátettem és elvettem belőle, majd teljesen összekutyultam. Mégsem érzem, hogy ártottam neki, hisz csak így kerülhettünk kellően intim viszonyba…

Élt egyszer egy ember. Ott lakott, ahol az erdő és a mező kezdődik. Ott, ahol az erdő és a mező véget ér. Ott született, ott nőtt fel és ott él most is. Egy napon hangokat hallott az erdőből, hívó csalogató hangokat. Érezte, hogy mennie kell. Ment, ment, ment bele az erdőbe, be az erdő legközepébe, míg rá nem talált. Egy lény-lány állt előtte, egy kis tündér. Szép volt, alig fiatalabb az embernél.
    Szóba elegyedtek

feb 18 2008

bohóc

A Bohóc öregen és betegen feküdt az ágyában. Hirtelen neszezést hallott, majd tárult az ajtó, és belépett rajta a Vendég, tetőtől talpig fekete selyembe öltözve. Csuklya takarta arcát, de valami bizarr derengést mégis átengedett. Ezüst kaszája megcsillant a gyertya fényében.
    Gondolom, nem kell elmondanom, hogy kiről van szó.
    – Mennünk kell – szólt.
    – Valami tévedés van itt, kérem – felelt a bohóc. – Mi ugyanis nem szoktunk meghalni. Látott már felravatalozott embert krumpliorral? Hogy nézne már ki egy olyan temetés, ahol állandóan hasra esnek a koporsóvivők, ahol habostortával dobálóznak a gyászolók. Furcsa lenne, nem?
    A Vendég kicsit elbizonytalanodott.
    – Van valami abban, amit mond, de nézzen magára… Hónapok óta fekszik ebben a dohos szobában, és küzdelmet folytat minden lélegzetvételért. Lát itt csillogó szemű gyerekeket? És a nők? Hol van most az a sok gyönyörű nő? Talán mégis az lenne a legjobb, ha velem jönne – a Bohóc vállára tette a kezét. – Majd csak megoldjuk valahogy azt a temetést.
    A Bohóc a fal felé fordult, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
    – Ó, a gyermekek és a nők… Lehet egy utolsó kívánságom? – a Vendég bólintott. – Azt szeretném, ha egyszer még kigyúlnának a fények, hallhatnám a tapsot és nevetést. Többre nem vágyom.
    – Legyen, de siessünk.
A Bohóc felkelt az ágyból, és elcsoszogott a szekrényig, közben rázta a köhögés és vér jelent meg a szája szélén.
– Legalább nem kell kirúzsoznom magam – motyogta, miközben egy hatalmas bőröndöt ráncigált elő. Kinyitotta és elővett egy tükröt. Vastagon bekente magát fehér púderral, szemöldökét kihúzta egy darab szénnel és nekilátott öltözködni. Előkerült a hatalmas cipő, leporolta csíkos nadrágját, sárga inget vett, és hozzá egy narancsszín nyakkendőt. Szüksége volt még egy sétapálcára támasztéknak, felkötötte piros orrát, és vette a kalapját.
– Kész? – kérdezte a vendég.
– A hangszer! Majdnem elfelejtettem a hangszert! – kihúzott a bőrönd mélyéről egy kis trombitát. – Sajnos erre most nem lesz szükség – sóhajtotta, és a hóna alá csapott egy hegedűtokot.
A Vendég intett egyet, és eltűnt a szoba. A porond bejáratánál álltak, körülöttük artisták, bűvészek és állatidomárok készültek a jelenésükre. Két flitterbe öltözött lány ölelkezett az egyik zugban. Az egyik sírt, ki tudja miért… az ideges porondmester odaugrott a Bohóchoz és megrángatta az ingujját.
    – Te jössz Alfred, készen állsz? Elég rossz bőrben vagy, hosszú volt az éjszaka?
    – A leghosszabb…
    Kilépett a fényre és széttárt karokkal szaladni kezdett. Már majdnem a porond közepéig jutott, amikor úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elvágódott és a lendülettől csúszott még vagy egy métert a porban. Miközben próbált egy csepp levegőt a tüdejébe préselni, hangokat hallott. Kinyitotta a szemét és körülnézett: a nézőtéren csillogó szemű gyermekek nevettek, és gyönyörű nők tapsoltak mosolyogva.
    – Bravó! Bravó! – kiabálta mindenki. – Éljen Alfred!
    Felülni még nem volt ereje, de a hegedűt a vállához emelte és elkezdett játszani. Szomorú dallam tört fel a hangszerből, először akadozva, hullámozva, mint a tenger, majd elsimult akár egy védett öböl vize. Nem állt itt meg, hanem egy csobogó forrás hangjait varázsolták elő ujjai. Ekkor már maga alá tudta húzni a térdeit és felállt. Kicsit bizonytalan volt még, de az ütemes taps mintha megtámasztotta volna. Átváltott keringőbe, és könnyű léptekkel odatáncolt az artista létrájához és felmászott rajta, de úgy, hogy sem a játékot, sem a pörgést nem hagyta abba. Hosszan kitartott egy hangot, ahogy zuhanni kezdett lefelé és pont akkor húzta a tust, amikor az odakészített habostorták közé pottyant.
    Hatalmas tapsvihar tört ki, a gyerekek felugráltak a helyükről, a nők mosolya pedig túlragyogta a reflektorokat. A Bohóc kimászott a tortahalomból, széttárta kezeit és torkaszakadtából kiabált:
    – Igen, igen! Szeretlek mindannyiótokat! – és nem érezte már szükségesnek, hogy azt a néhány könnycseppet kitörölje a szeméből.
    A porond mögött már várta a Vendég.
    – Mehetünk? – kérdezte.
    – Hova? – csodálkozott a Bohóc.
    – Tudja, a temetés…
    A Bohóc ekkor levette a kalapját. A haja koromfekete volt. Fogott egy törülközőt, és letörölte az arcáról a púdert. Nem nézett ki még harminc évesnek sem.
    – Hé Alvaro! – kiáltott oda a porondmesternek, és a Vendégre mutatott. – Ismered te ezt a bohócot?
    – Én ugyan nem.
    – Én sem, úgyhogy jobb lenne, ha valaki kikísérné, mert még kárt tesz valakiben avval a hegyes micsodával.
    – De kérem, én… – kezdte a Vendég, folytatni azonban nem tudta, mert az erőművész kipenderítette a hátsó kijáraton a grabancánál fogva.
    Hát ezért nem lehet látni felravatalozott embert krumpliorral.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19)

feb 17 2008

három kiskirálykisasszony

Kedves Gyerekek!

Bizonyára hallottatok már nem egy mesét, ami úgy kezdődött, hogy a legkisebb fiú útra kel, néhány hamubasült pogácsával a tarisznyájában. Megmenti az országot a sárkánytól, vagy valami más hasznos szolgálatot tesz. Ilyenkor persze elnyeri a kiskirálykisasszony kezét, övé lesz a fele birodalom és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
    Tekintsünk most el az előzményektől, és csöppenjünk az ünneplő tömeg kellős közepébe. Elmúlt a veszély, az emberek a vállukon hordozzák a legényt. Mindenki boldog, kivéve az öreg királyt, neki ugyanis három eladósorban lévő lánya van, akik persze szeretnék mihamarabb beköttetni a fejüket. Lett is nagy civódás az udvarban. A legidősebb, aki vörös volt valamikor, azt mondta, hogy övé legyen a fiú, mert mindig a legnagyobb lány házasodik először. Na erre a legkisebb is kinyitotta a száját, akinek haja sötétebb volt az éjszakánál. A mesékben a legkisebb (és persze a legszebb) kiskirálykisasszonynak kell megkapni a legkisebb fiút, és ezzel eldöntöttnek tekintette a vitát. A középső leány, aki egyébként nagy titkok tudója volt, hallgatott egy darabig, de végül ő is megmondta a magáét.
    A se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony szembe állt nővérével és húgával, majd csendesen megkérdezte tőlük, hogy miért csak a legkisebbnek és a legnagyobbnak jut valami? Mintha a középsőkről folyamatosan megfeledkezne a világ. Ez a legény épp' alkalmas lenne ennek a csorbának a kiköszörülésére.
    A beszédből jajveszékelés, a jajveszékelésből pedig hajtépés lett hamarosan. Az öreg király fogta a fejét egy darabig, végül beküldte őket a palota három szomszédos termébe, és megkérte a legkisebb fiút, hogy járja végig a szobákat és válasszon, mert ő nem tud dönteni a másik kettő ellenében.
    Benyitott hát a legény az első ajtón. Ott ült az a kiskirálykisasszony, aki vörös volt valamikor. Ott ült, de nem lehetett megközelíteni, mert egy üvegbúra fedte baldachinos ágyát.
    – Jer ide! – szólott a leány. – Egészen közel jöhetsz az üvegfalhoz, én meg majd innen mosolygok rád. Jó lesz?
    – Nem tudsz, kijönni onnét? – kérdezte a legény.
    – Dehogynem, csak éppen nem jövök.
    Na, ez szép gondolta magában a legkisebb fiú, és továbbment. A következő szobában a se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony játszott egy hófehér kiscicával.
    – Jaj de vártalak már! – kiáltott fel, és megölelte a legényt. – Én nem vagyok olyan, mint a nővérem. Tőlem megkaphatsz bármit, kivéve a számat és a jobb kezem.
    – Miért?
    – Mert az a hercegé. Tudod, akinek fehér lova van, aranysújtásos mentéje és hódprém a palástja.
    Ez igen! gondolta magában a legkisebb fiú, miközben nyitotta a következő ajtót. Odabent a legkisebb kiskirálykisasszony ült egy tükör előtt, és szépítkezett. Nem szólt az egy szót sem, hanem magához vonta a fiút, és neki adott mindent, amit egy kiskirálykisasszony adhat.
    Miután mindez megtörtént, papírt és pennát vett elő, majd lajstromot készített.
    – Megkaptad a hajamat, a nyakamat, a szemeim. Megkaptad a mellyemet, mindkét kezem, a köldökön – és felsorolta még néhány testrészét, majd megkérdezte: – És én mit kaptam?
    – Hát engemet! – tárta szét kezeit a legény.
    – Az nem lehet, mert te kaptál meg engem. Azt kérdeztem, hogy én mit kaptam?
    Erre bizony nem tudott felelni a legkisebb fiú és visszament a trónterembe.
    – Uram, királyom! Életem, halálom kezedbe ajánlom! Én nem tudtam választani ezek közül.
    – Odaadnám én mind a hármat – felelt a király –, de félek, megszólnának az emberek.
    – Ne adja oda egyiket sem! Visszamegyek én apáim földjére szántani-vetni, majd csak találok magamhoz való leányt.
    Úgy is lett, és csodák csodája: a legkisebb fiú boldogan élt, míg meg nem halt.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19)

feb 17 2008

galamb

Fiatalabb koromban egy régi bérházban éltem a második emeleten. A körfolyosókon öreg nénikék söprögettek szorgalmasan, és locsolták virágaikat. Néha megfogtak egy vödör vizet, kiöntötték, és felsikálták az egészet. Amikor az én ajtóm elé értek, illedelmesen köszönetet mondtam. Elnézően mosolygott rám akkoriban mindenki, én pedig többet nem láttam belőlük sohasem.
   Egyszer éppen el akartam indulni otthonról, amikor észrevettem egy galambot. Pár méterre állt tőlem, és engem nézett. Nagyon kövér és ronda galamb volt. Megpróbáltam kikerülni, de elém állt, és belecsípett a lábamba.
   – Hess! – mondtam neki, de ráugrott a cipőmre, és belém csípett még egyet.
   Hátrált vagy fél métert, és újra engem kezdett nézni. Várakozást olvastam ki a tekintetéből. Át kellett volna lépnem rajta, mert pont köztem és a lift között állt, de inkább nem kockáztattam meg még egy támadást.
   – Na, mit akarsz? – kérdeztem tőle.
   Kitátotta csőrét, majd összecsattintotta, és ugrott felém egyet. Értek én a szép szóból, visszamentem a konyhába, összeszedtem egy kis kenyérmorzsát, és elészórtam. Megette mind az utolsó szemig, és utamra engedett. El nem repült, de egy ilyen dagadt madárról fel sem tételeztem volna, hogy tud repülni.
   Attól fogva beköltözött a sarokba az egyik virágcserép mellé. Néha próbáltam csendesen kiosonni, de nem lehetett átverni. Egy zacskóba kellett gyűjtenem a morzsát, és mindennap kétszer megetetni őt.
   Egy idő után kicsit már untam, hogy egy madár irányítja az életem. Elhatároztam, hogy otthon maradok egy hétig. Elmélkedni akartam a világmindenségről, ilyen-olyan univerzumokról, bármiről, aminek nincs köze a galambokhoz. Reggel nyolckor hangos kopogásra riadtam, és kinyitottam az ajtót. Ott állt az én madaram,, és figyelmeztetés nélkül belecsípett a nagylábujjamba.
   – Ha harc, hát legyen harc! – gondoltam, és becsaptam az ajtót.
   Egész délelőtt bömböltettem a rádiót, hogy ne halljam a kopogását. Gondolkozni sajnos semmiről sem tudtam, de így is elég jól elvoltam délig. Ebéd után összeszedtem a morzsát, és kidobtam a szemétbe.
   Egy hétig zenét hallgattam, nem foglalkoztam semmi mással. Nem gondoltam semmire, és meg sem fordult a fejemben, hogy létezik bárki más is rajtam kívül a világon.
Hétfőn reggel kinyitottam az ajtót. Nem volt ott a galamb, körülnéztem a folyosón, sehol sem láttam. Végül a virágcserép mögött találtam meg, ahol lakott, teljesen kiszáradva. Újságpapírba csomagoltam, és kidobtam a kukába.
   – Látod – mondtam neki búcsúzóul. – Így jár, aki megpróbál rátelepedni mások életére.
   Vacsora után végignéztem a konyhaasztalon szétszórt morzsákon. Valami furcsát éreztem a gyomromban. Összeszedtem mindet, beleszórtam a galamb zacskójába, és kisétáltam a parkba. Az egyik padon egy öregasszony ült, aki a szemben lévő lakásban élt. Köszöntem, és leültem mellé. Elővettem a zacskót. Kiöntöttem a tartalmát magam elé a földre, és reménykedtem benne, hogy majd csak akad egy madár, aki ezt elfogadja tőlem. A néni már nem mosolygott rám, csak ennyit mondott:
   – Egyszer te is sorra kerülsz.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.17.)

feb 17 2008

kobold

Tegnap éjjel kimentem az erkélyre friss levegőt szívni, és nézni a csillagokat. Gyönyörű szép csillagok voltak az égen. Akkor vettem észre, hogy egyik sem fehér. Láttam hideg-kéket, narancssárgát, vöröset, még zöldet is, pedig azt már tényleg nem hittem volna el senkinek.
    – Khm – mondta valaki.
    Valaki az én erkélyemen mondta ezt.
    Körülnéztem felületesen, de nem láttam senkit.
    – Talán egy kicsit lejjebb, ha lehet – és megláttam.
    Egy öregember volt, legfeljebb fél méter magas. Hosszú csúcsos sisak volt a fején, és földig érő égszínkék kabátot viselt, amitől egy kicsit magasabbnak tűnt.
    – Hívtál – nem kevés szemrehányás csendült ki a hangjából.
    – Én biztos nem. Nincsenek ismerőseim a törpék közt.
    – Nem törpe vagyok, hanem kobold.
    – Nagy különbség.
    – Bizony. Miért hívtál?
    – Szerintem elnézted az ajtót – rágyújtottam egy cigarettára.
    – Mi nem az ajtón szoktunk bejönni. Jó lenne, ha nem tartanál fel tovább, és elmondanád, hogy mit tehetek érted.
    – Ha hívtalak, akkor tudnod kellene, hogy miért, nem?
    – Persze az is lehet, hogy nem te hívtál, hanem küldtek – összeráncolta a homlokát, és elgondolkozva vakargatta bozontos szemöldökét – Lehet, hogy elfelejtettem. Biztos, hogy nem hívtál? Nincs valami, amit nagyon szeretnél?
    – Most hirtelen nem jut eszembe semmi. Talán mégiscsak valami…
    – Megvan! – kiáltotta. Furcsa fény járta át az arcát és eltűnt.
    Másnap reggel egy szem vadgesztenyét találtam ott, ahol állt. Felismertem rögtön, ő küldte nekem.

    Ő küldte nekem.

(A képet Kondorosi Zsuzsa festette. A bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.24.)

feb 16 2008

lány a világ végén

Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos. Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel tudnak háborúzni, ő csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott kavicsokat.
    Sokat üldögélt a szédítő peremen és nézte alant a fehér gomolygást.
    – Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában –, akkor mi tartja helyükön a sziklákat? Mit takar a köd, és miért van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
    Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya kezét, és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki bizonyossággal tud szolgálni számára.
    Jöttek is messzi földről, mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi családok másodszülöttei. Jöttek kereskedők, vándorkomédiások és szélhámosok is, azonban ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve az uralkodástól.

feb 16 2008

mese egy asszonyról és a virágokról

Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.
    – Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.
    Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót. Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam, ha utolért a szomorúság.
Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.
    – Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.
    Erre összecsapta kezét.
    – Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei. – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket!

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.14.)


feb 14 2008

az összetört mese

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
    Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
    – Kicsi lány, miért sírsz? – kérdezte összeszedve minden bátorságát.
    – Nem vagyok lány – felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
    – Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
    – Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk, vagy lányok, hanem tündérek. Azért nézek úgy ki, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék, vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
    – Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
    – Brühühű! – a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető ping-pong labda.
    Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
    – Na – mondta kedvesen.
    – Na mi? – kérdezett vissza a tündér kicsit kidugva fejét a szárnyai alól.
    – Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
    – Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.


süti beállítások módosítása