TÜNDÉRGYÁR

Próbálok átvágni a Boráros téren, amikor egy hajléktalan kielőz jobbról. Gyűrött újságot szorongat, pulóverén gyanús foltok, az arcát pedig ritka randa rohadások ékesítik. A jótékony közönybe menekülnék, amikor felismerem, hogy ez az Őz.
    AZ ŐZ.
    - Szia Zsolti! - mondom. - Hát elég szarul nézel ki...
    - Ferikém, te is szarul nézel ki - vág vissza egyből. - Én egyébként is csak most kezdek igazán jól kinézni. Most is épp megyek a csajomhoz, meg írom az új könyvemet. Ha leadom, másfél millát kapok érte, az meg nem elég egy évig? Hát de...
    - Igen? - persze csóválom a fejem közben, mire otthagy, a pizzaárus csajhoz lép, hogy adjon neki egy kistüskét** a pult alól. Azt hiszem, hogy újabb öt évig nem találkozunk, de a villamosmegállóban utolér. Dől belőle a szöveg, hogy újra van Vidámpark, és nagyon jó nőt szedett össze és innen rendben lesz minden, csak volt majd' egy évtizednyi fennakadás. Mielőtt záródnak az ajtók, telefonszámot cserélünk, én pedig hazaballagok és elkezdem írni Őz Zsolt nekrológját, Az ember, aki nem halt meg időben címmel.

* nézd meg a videót, majd rájössz
**üveges, féldecis rövidital

    1995-ben a barátaimmal nyitottunk egy rockkocsmát. Illetve valamit, amiről azt gondoltuk, hogy ilyen egy rockkocsma. Fesztiválokon kerestünk zenekarokat, akiket próbáltunk megdumálni, hogy kicsi forintért játsszanak nálunk. Így botlottunk bele a Vidámpark nevű formációba. Nastasja Kinskiről énekeltek egy fergeteges számot, a frontember pedig egy az egyben úgy nézett ki, mint Garfield a macska, fél liter tömény után.
    Már akkor legendák keringtek az Őzről, hogy két nap alatt ivott el negyvenkétezer forintot (kilencvenötről beszélünk, amikor húszezer volt az átlagfizetés), és a kiadónak is kétszer kellett kifizetni a stúdiót, mert elkövették azt a hibát, hogy odaadták a pénzt Zsoltinak, ő meg elvitte a zenekart piálni. Valahogy lecsúszott a torkukon háromszázhúszezer, puff neki.
    Szóval megállapodtunk, hogy lejönnek játszani a Shangri-la-ba, ami össze is jött volna, ha koncertkezdés előtt fél órával nem zárja be az egész helyet a rendőrség, ugyanis semmiféle engedéllyel nem rendelkeztünk. Felnőttkoromban akkor sírtam először. Csak álltam ott, úgy éreztem vége a világnak, és akkor odajött az Őz, vállon veregetett, és mondta, hogy semmi gond Ferikém. Átmegyünk a Májuskertbe, és lenyomjuk azt a kibaszott koncertet!
    És tényleg megcsinálta. Szólt a közönségnek, hogy minden oké, csak most kicsit kimegyünk csepelre, mert ott lesz a buli. És milyen buli volt ott... tudjátok miért nem hisztizett senki, és miért nem kérték vissza a beugrót? Van erre is egy történet, elmesélem.
    Szintén a kilencvenes években voltam tanuja a következő párbeszédnek:

Valaki: Zsolti, valamit nem értek veled kapcsolatban.
Őz: Na mondjad, mit?
Valaki: Kicsi vagy, szőrös, és folyamatosan dől belőled a piaszag. Mi a fenét esznek rajtad a nők?!
Őz: Tudod... én adom nekik a rákenroll életérzést.

    Következzék most egy interjú, ami nem jöhetett volna létre, ha nincsen a Viktor, ugyanis hónapok óta pihen a gépemen, csak nem volt idegem megvágni:

    Most pedig hallgassatok meg egy számot 1989-ből. Nekem annyira a szívem csücske ez a dal, hogy képtelen vagyok jelzőket aggatni rá. Felesleges is. Nem mindenhol érthető, de a folytatásban megtaláljátok a teljes szöveget.

    Ugatha Christie: Csak lassan

Én: Meg tudod emelni ezt az izét?
Ő: Persze! Merre?
Én: Felfelé...

Addig is, amíg összevakarom magam, olvassátok el legújabb remekművemet: Minden, amit tudni szerettél volna a nyomdaiparról, de sohasem merted megkérdezni!

Print-Positive!

Hétfőn már éreztem, hogy meglesz nekem ez az influenza, ezért dél körül hazajöttem szenvedni. A keddi napot feladtam reggel nyolckor, de akkor legalább volt erőm önállóan lemenni a közértbe. Ma viszont annyira okádék módon éreztem magam, hogy beültem a fotelba, magam köré tekertem egy takarót, és egész nap ostoba lövöldözős filmeket néztem. Teát ittam, kínai levest ettem, és jobb szórakozás híján a macskám fülét vakargattam. Motyogtam is persze, hogy semmivel sem haladok, semmi sem megy, de képtelen voltam összeszedni magam. Ez a poszt is negyven perce készül, de már a felénél megbántam, hogy felkeltem írni.
    Nem szeretnék megöregedni. Sohasem.

Akartam indítani egy új blogot, de nem engedte a rendszer, mert hiába csak négy van nekem idáig (öt lehet maximum), hozzászámolta azokat a helyeket is, ahova meg vagyok hívva szerzőnek. Úgy okoskodtam, hogy kitörlök a sajátjaim közül két feleslegeset, és még egyben megszüntetem a tagságomat, aztán hajrá. Miután megszabadultam a boruljunknagyot blogtól meg egy másiktól, amit el sem kezdtem igazából, megakadt a szemem herr mavó politikai fanzinján, ahová nekem bejárásom van. Nosza, rányomtam a törlés gombra, és be is ikszeltem, hogy én ezt nem akarom soha többé, aztán hátradőltem nyugodtan és kinyitottam egy sört.
    Kábé a felénél tartottam, amikor a gyomrom közepe tájáról megindult egy sunyi érzés, felkúszott az ujjam hegyéig, és arra kényszerített, hogy nézzek utána, mit műveltem. Blog sehol. Megfeledkeztem róla, hogy admin jogosultságot kaptam, ami gyakorlatilag atyaúristen kategória, szóval nem csak a saját fiókomból töröltem a cuccot, hanem úgy globálisan az internetről. Szerencsére hosszas könyörgés után a blog.hu support visszaállította az eredeti állapotot.
    Ennyit rólam: Ellenségnek ostoba vagyok és kiszámítható, barátnak viszont sunyi és furmányos:)