A háborúnak – azonkívül, hogy van, és remekül el lehet vele ütni az időt –, az elsődleges célja a fegyverszünet. Nem a győzelem, vagy az örökkön-örökké tartó béke, hiszen ezek irreális fogalmak. Totális győzelem nincsen, hiszen az csak akkor lehetséges, ha mindent elpusztítottál, amit meg akartál szerezni a csörtében. Ez gyakorlatilag egyenlő a teljes bukással, tehát motyoghatsz magadban a nagy semmi kellős közepén, oszt' helló. A peace-jelet is elfelejtheted, ha már belekeveredtél, hiszen azok az erők, amik az idő egy pontján robbanóelegyet alkottak, később sem fognak vaníliás kólává egyesülni.
Az átkaroló hadműveletek jelentős része nem csap át globális háborúba, hanem néhány hirtelen felindulásból elkövetett határvillongás után elnyomja a balhét a hétköznapi unalom. A probléma ott kezdődik, ha a túloldalt olyan tereptárgyakat fedezel fel, amik birtoklása nélkül úgy érzed, hogy az egész nem ér egy ruppót sem. Nem adják, persze nem adják könnyen, de leginkább sehogy sem, és ilyenkor nem marad más lehetőség, mint rózsaszín filctollal hadüzenetet írni, és felkészülni a válaszcsapásra – vagy annak a teljes hiányára. Franz Kafka erről így beszél:
Persze mindenki harcol, de az én küzdelmem valóságosabb, mint másoké, a legtöbben mintegy alvajáróként küzdenek, ahogy álombeli kísértéseket hessegetünk, én azonban kiléptem a sorból, és valamennyi rendelkezésemre álló erőt megfontoltan és gondosan kihasználva harcolok.
Győzelemre nincs esély – hidd el, nincs –, tehát az áhított béke sohasem fog beköszönteni abban a formában, ahogy a taktikai egységek irányítása közben elképzeled. Makacs vagy, mindennél makacsabb, ezért sohasem fogsz visszavonulni. Az egyetlen dolog, amit elérhetsz – sokszor több évig tartó lövészárokban fetrengés után –, az a fegyverszünet. Ennél ideálisabb állapot nincs, mert eltűnik a határról a vasfüggöny, és átsétálhatsz anélkül, hogy hazudnod kellene a vámosnak. Láthatod – és ha ügyes vagy, meg is tapogathatod – azokat a területeket, amik fölött át akartad venni az uralmat, és átélheted azt a gyönyörű érzést, amikor valami fontossá válik számodra. Egyszerűen csak azért, mert létezik.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.08.01.)
Hál' Istennek megúsztam azt, hogy írjak ide egy cikket, amit nem tudok megírni. Borzalmas lett volna, semmitmondó, másnap pedig kitöröltem volna, pedig megígértem magamnak, hogy még az ittas állapotban született, helyesírási hibáktól hemzsegő bejegyzéseimet sem moderálom. Az sem lett volna megoldás, ha semmit sem írok, mert ha képes voltam egy gyönyörű gitárról, vagy Miss Röfiről ódákat zengeni, ezen kívül nem keveset politizálni, és zaklatni az olvasóimat az éppen aktuális válságaimmal, akkor mi jogon maradhatna ki ez a történet? Egy olyan mese, aminek a végén én a nagy posztmodern diskurzusommal, rafináltan szőtt narratív hálómmal együtt, csak ovis szintű gügyögésre vagyok képes. Ostoba üzenetek röpködnek célzottan a Célszemély felé, aki lassan megérti, hogy olvasni életveszélyes. 2200 Ft-ért vehetett volna négy-öt sört is a kocsmában, most nem lenne semmi gond. Szerencsére ma este megnéztem egy filmet, és a fejemhez kaptam: – Ó, hiszen ez csak a végtelen történet, nincs semmi baj! Aki esetleg nem ismerné, annak itt egy tömör összefoglalás:
jelenléti ív