Hál' Istennek megúsztam azt, hogy írjak ide egy cikket, amit nem tudok megírni. Borzalmas lett volna, semmitmondó, másnap pedig kitöröltem volna, pedig megígértem magamnak, hogy még az ittas állapotban született, helyesírási hibáktól hemzsegő bejegyzéseimet sem moderálom. Az sem lett volna megoldás, ha semmit sem írok, mert ha képes voltam egy gyönyörű gitárról, vagy Miss Röfiről ódákat zengeni, ezen kívül nem keveset politizálni, és zaklatni az olvasóimat az éppen aktuális válságaimmal, akkor mi jogon maradhatna ki ez a történet? Egy olyan mese, aminek a végén én a nagy posztmodern diskurzusommal, rafináltan szőtt narratív hálómmal együtt, csak ovis szintű gügyögésre vagyok képes. Ostoba üzenetek röpködnek célzottan a Célszemély felé, aki lassan megérti, hogy olvasni életveszélyes. 2200 Ft-ért vehetett volna négy-öt sört is a kocsmában, most nem lenne semmi gond. Szerencsére ma este megnéztem egy filmet, és a fejemhez kaptam: – Ó, hiszen ez csak a végtelen történet, nincs semmi baj! Aki esetleg nem ismerné, annak itt egy tömör összefoglalás:Fantáziaország veszélyben van. Támad a mindent felzabáló semmi, ami magába szippantja az összes kitalált lényt, az álmainkat és reményeinket. Egy hideg érintés, amit mindenki megérezhet, akinek van hajlama felriadni az éjszaka közepén. Az a célja, hogy hitetlenné tegyen minket, földhöz ragadt, robotszerű lényekké váljunk, akiket uralni lehet. Akik nem álmodoznak versenycsigákról, virágokról egy kietlen hegy csúcsán, és végzetes hajnalokról sem. Fantáziaország élén (nyilván) egy nő áll. Császárnő, egy gyermek-királykisasszony, aki nem is annyira uralkodik, mint inkább szétszórja a rávetülő fényt. Csodálatos teremtményekké varázsolja a nyers akaratot, fejet lehet hajtani előtte anélkül, hogy az ember feloldódna az alázatban, és igen… játszani is lehet vele, és nevetni, mert tudjuk, hogy ott, ahol befejeződik egy könyv, rögtön kezdődik egy másik, mert ez a törvény.
Igen ám, de időnként előfordul, hogy a császárnő elfelejti a nevét. Talán beleunt a koboldok szintetizálásába, talán beiratkozott egy feminista védegyletbe, ezt nem lehet tudni. Lényeg az, hogy nem maradt belőle más, mint egy szép báb, egy angyali kurva, vagy egy akvarell, amit mindig elfelejtek bekereteztetni. Ilyenkor pedig valamit tenni kell, mert nélküle Fantáziaország darabokra hullik, kis szilánkjai keringenek az univerzumban, de ezzel már nem sokra megyünk. Ilyenkor az egyedüli megoldás kiállni az ablakba, és beleüvölteni a viharba a császárnő új nevét. Ha ez sikerül, az ország meg van mentve. A történet folytatódik a végtelenségig, nincs erő, ami megállíthatná.
Arról van szó, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy én ezt megtettem, pedig már a nyakamon éreztem a jeges semmi leheletét. Az életem kalandregény, ezért hamarosan menekülnöm kell, de megvan, de elviszem magammal, mert már tudom, hogy a mese sohasem ér véget.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.11.12.)
