Ma lettem harmincöt éves. Komolyan jól esett, hogy egész nap csörgött a telefonom meg jöttek az üzenetek. Valaki még a bódóóóószűűűlííínaaapoooot kezdetű nótát is elcincogta nekem, hát tényleg egy szavam nem lehet, régen éreztem magam ilyen jól. Fél órával ezelőtt megint hívott valaki, mosolyogva felvettem, hát egy robothang közölte velem, hogy meghalt apám, temetés jövő hét pénteken.Apukám számomra misztikus és érthetetlen dologgal foglalkozott, az elektromossággal. Műszerészként dolgozott az EVIG-ben, aztán össze-vissza mindenfelé, amíg le nem százalékolták. Nagy sci-fi rajongó volt, komoly könyvtárral, ezenkívül imádta a természetet. Emlékszem, egyszer elvitt egy egész héten át tartó sátorozásra valahová a Bükkbe, aztán amikor hazaértünk, anyám nézett morcosan, mivel cefet büdösek voltunk mindketten, de mégis elénk rakott egy hatalmas tál mákos gubát. Órát is kaptam tőle, mint ahogy a fiúk szoktak kapni az apjuktól, persze hamar elhagytam, vagy elcseréltem valamire az iskolában, nem emlékszem már. Fiatal kora óta valamilyen szívbillentyű rendellenességben szenvedett, tavaly októberben pedig szívtranszplantáción esett át. Úgy tűnt, felépül teljesen, ismét kirándulni járt meg utazgatott szerte az országban, hát nem tartott sokáig az öröm…
Szégyen, de a fent leírtakon kívül szinte alig tudok róla valamit. A szüleim hat éves koromban elváltak, és ő új családot alapított. Elkezdtünk távolodni egymástól, amiben szerintem egyikünk részéről sem volt harag, csak éppen másról szólt az életünk. Utoljára hét-nyolc éve láttam, négy éve beszéltünk telefonon, és váltottunk néhány semmitmondó levelet az iwiw-en.
Éppen azért, mert szinte egyáltalán nem vettünk részt egymás életében, nagyon furcsállom azt az érzést, ami most eluralkodott rajtam.
Egyedül maradtam.
Égy veled, Apu!
