Mózes a hegyen: kilencedik nap
Sosem voltam nagy pc-játék rajongó. Megelégedtem az autóversennyel, a birkadugással meg a Windows flipperrel. Aztán elolvastam a Sztrugackij testvérektől a Stalkert, sőt megnéztem a két részes Tarkovszij adaptációt is, és eszembe jutott, hogy írni kéne erről egy monumentális posztot a Könyvtárosnak. Ekkor derült ki számomra, hogy egy ukrán fejlesztőcsapat játékot is készített S.T.A.L.K.E.R. Shadow of Chernobyl címmel, és - persze csak a tisztánlátás érdekében - játszottam vele ötven órát, majd kijött a folytatás, a Clear Sky, amire ennek a háromszorosát szántam. Most éppen a Fallout3-al szemezek, de nem merem feltenni a gépre, mert akkor soha az életben nem lesz kész a mesekönyvem, ami miatt elvileg itthon ülök, ugye.
Játékfüggő lettem, na. De nyugi, nem kell aggódni értem. Ivásra azért szakítok időt.
Szóval két hónapja kalandozom ezekben a furcsa, posztapokaliptikus világokban, és nézek jó nagyokat. Mivel én nem követtem figyelemmel a játékipar fejlődését, teljesen kész voltam attól, hogy életszerű karakterek mászkálnak körülöttem, akikkel beszélgetni is tudok, nem csak lelőni őket. Az meg különösen furcsa volt, hogy nincs minden esetben meghatározva, hogy ki az ellenségem, ki a barátom, hanem eldönthetem, melyik oldalra állok.
A nagy csodálkozásom azért néha bosszankodásba csapott át, mert az lehet, hogy a programozóknak tökéletesen megy a fizikai modellezés, és a mesterséges intelligencia meglepően jól irányítja a karaktereket harc közben (az ellenfelek fedezéket keresnek, megpróbálnak szűk helyekre beszorítani, és összehangoltan támadnak), de a sztori és a párbeszédek néha elkeserítően laposak.
Azért van ez kéremszépen, mert a kortár síró urak nem fedezték fel még maguknak ezt a platformot, és a forgatókönyv írók is inkább lineáris sztoriban gondolkodnak, mintsem valamiben, ami többféle módon érhet véget. A videójáték ráadásul költséghatékony is. Egy A-kategóriás mozifilm húszmillió dollártól indul, nézed két órán keresztül, oszt' helló. Egy profi játékprogramot ki lehet hozni ennek a tíz százalékából, és hónapokig elvan vele a gyerek.
Egy regényben én mondom meg, hogy ki a jó, ki a rossz. Azzal azonosulsz, akivel én, és azt utálod, aki megdugta a nőmet, és ezért főgonoszt kreáltam belőle. Egyféle megfejtés van. A végén én osztom ki a jutalomfalatokat, és az osztályfőnöki intőket is, természetesen. Ha tetszik, tetszik, ha nem, lerakod a felénél. Ennyit tehetsz. Játékot írni ennél sokkal érdekesebb feladat lehet, hiszen nem tehetek mást, csak finoman terelgetlek a végkifejlet felé, de a döntéseket te hozod meg. Nagyjából itt kezdődik a valódi párbeszéd az író és az olvasó között.
Találtam a régebbi vázlataim között egy történetet, amiből sokkal jobb játékot lehetne írni, mint regényt. A címe: Kedves Ellenségem - Enemy Mine* - A Lila ködbe borult művészlelkek most nyugodtan abbahagyhatják az olvasást, ugyanis ez nem kortár sirodalom, hanem rendes sci-fi. Űrhajókkal, idegenekkel, és némi varázslattal, ahogy az kell.
Képzeljünk el egy bolygót valamelyik közeli csillagrendszerben, legyen a neve mondjuk Arche'on. Összesen két földrész található rajta. Az egyik - Gax - végignyúlik észak-déli irányban, mit Amerika, aztán nagy sokáig sehol semmi, és vele átellenben az egyenlítőnél található még egy sziget - Amareth -, ami valamivel kisebb, mint Ausztrália. Gaxon egy magasan fejlett technikai civilizáció alakult ki, míg a szigeten megrekedt a dolog ősközösségi szinten. Illetve csak látszólag rekedt meg, ugyanis ezek a fazonok paranormális képességekkel rendelkeznek, magyarán varázslók mind egy szálig. Ha korlátozottan is, de képesek a jövőbe látni, tárgyakat mozgatni, sebesüléseket okozni és gyógyítani, meg hasonlók. Technikai fejlődésük egy pontján aGaxiak természetesen hajóra szállnak, és felfedezik Amareth szigetét. Mivel ezek iszonyúan racionális lények, teljesen beparáznak a helyiek trükkjeitől, és azt a színvonalas megoldást eszelik ki, hogy megölik őket mind egy szálig, és le van a gond az egészről. Ez elsőre nem jön össze nekik, de gyúrnak rá néhány száz évet, majd repülőgépekkel, bombákkal és golyószórókkal iszonyatos vérfürdőt rendeznek. Az új földrészt azonban nem tudják birtokba venni, mert ez a furcsa varázserő mintha a földből sugározna, nem tűri meg, csak a helyi növények, állatok és emberek jelenlétét. A hódítók mindenféle mérgezéseket kapnak, kezelhetetlen járványok törnek ki, hát szedik inkább a sátorfájukat. A túlélő amarethiek közül magukkal visznek néhányat, hogy tanulmányozzák a képességeiket, a többit meg a kontinens közepére költöztetik, négyezer kilométerre a tengerparttól. A gaxiak hét évente ellátogatnak Amarethre, és elrabolnak néhány fiatalt, mert az a kattanásuk, hogy előbb utóbb ötvözni lehet a kvantumfizikát a parapszichológiával, és akkor ők lesznek a világ urai, ez egészen biztos.
Eltelik ezer év.
Amareth közepén, három faluban él az összes ember. Azt hiszik, hogy az egész világegyetem semmi másból nem áll, csak abból a végeláthatatlan, hatalmas erdőből, ami körülveszi őket. Időnként meglátogatják őket az "istenek", akik emberhúson élnek, és áldozatot választanak közülük. Három öreg, a vének tanácsa gyakorolja a hatalmat, és egyedül ők emlékeznek a gaxi háborúra, csak ők tudják, hogy az égből leszálló alakok egyáltalán nem természetfölötti lények.
Gaxon eközben épül a jóléti társadalom. Autósztrádák, erőművek, űrállomások, türelmi zónák, minden ami kell. Egy idő után kicsit szűkössé válik az élettér, kimerülnek a természeti erőforrások, ezért ahogy a megfelelő technológia birtokába kerülnek, körülnéznek a szomszédos bolygórendszerekben, hova lehetne kitelepíteni a lakosság egy részét. Találnak is egy sárga napot néhány fényévvel arrébb. A harmadik bolygón van rendes légkör, óceánok, és nem csak kettő, hanem egyenesen öt lakható kontinens. Annyi csak a gond, hogy ezt már benépesítettük mi, az emberek. A derék gaxiak elvégzik a kockázatelemzést, és arra jutnak, hogy jó eséllyel el tudják foglalni a földet. El is kezdik a felkészülést.
Az amarethi három öregember viszont megérzi ezt a dolgot, és féltik a seggüket. Ha Gax elveszíti a háborút, a földieket abszolút nem fogja érdekelni, hogy kinek volt hozzá köze, kinek nem. Elverik majd a port mindenkin. Sokat nem tehetnek ott a semmi közepén, de kimatekozzák, hogy kit visznek el legközelebb a kontinensre, és - CSIRIBÚ! CSIRIBÁ! - egy láthatatlan varázsfonallal hozzákötik őt egy földi fiúhoz. Attól a naptól kezdve a két gyerek egymást álmodja. Amikor a kis Jack csúzlival galambra vadászik a Central Parkban, Jehhlaim édesdeden alszik az amarethi rengetegnen, de álmában látja a felhőkarcolókat, érzékel mindent. Fordítva szintén.
Itt kezdődik a játék, ami valós időben, hét napon keresztül tart. Ez a hét nap nem folyamatosan követi egymást, hanem két-három éves ugrásokkal. Az elején mondjuk nyolc évesek, és már a harminchoz fognak közelíteni a vége felé. Mindkét fiút a játékos irányítja, ami az elején nem jelent problémát, hiszen az életük, a gondjaik, a feladataik látszólag nem függnek össze. Jack iskolába jár - lóg is néha persze -, elköveti a szokásos gyerekcsínyeket, csajozik, idővel pedig szakmát választ. Jehhlaim eközben az erdőben kalandozik, varázsigéket magol, aztán egy szép napon elviszik őt Gax fővárosába, és ott folytatja a tanulmányait. A játékos vérmérséklete már itt is befolyásolja a sztorit, mert aki mondjuk lövöldözni szeret, az katonának küldi a karakterét, aki meg a kalandot csípi, az kincskeresőnek, vagy régésznek. A történet közepén bontakozik ki a háború Arch'eon és a Föld között, amibe persze mindketten belekeverednek. Innentől lesz igazán érdekes, mert az a két személy, akinek te egyengedted a pályafutását, és jó esetben érzelmileg kötődsz hozzájuk, ellenségekké válnak. Mit teszel? Elkezdhet mondjuk az egyik szabotálni, vagy információkat átadni az ellenségnek. Megpróbálkozhatsz a lehetetlennel, a diplomáciai megoldással. Megpróbálhatod a kémkedést oda-vissza alapon, hogy egy általános patthelyzet alakuljon ki. Küzdhetsz mindkét oldalon becsületesen, imádkozva azon, hogy a három öreg nem véletlenül kötött össze benneteket. Hátha a végén kiderül, hogy miért sütötték ki az egészet.
Én véletlenül tudom a megfejtést...
...csak épp nem mondom meg!:)
* Igen, tudom, hogy a címet egy 1985-ös filmről loptam.
