TÜNDÉRGYÁR

Ma lettem 33 éves. Ilyenkor illik mérleget készíteni, mert ebben a korban már nincs hova menekülni, nem igazán lehet új célokat találni. Ami megtörtént, az kérlelhetetlenül meghatározza a továbbiakat. Nem a jövő víziója irányítja az ember cselekedeteit, hanem a múltban keres kapaszkodási pontokat. Ez lehet a gyermekkor vége, nem?
    Azt kellene mondanom, hogy tökéletesen sikerült a felnőtté válás, mert véghez vittem azt az egy dolgot, amit a legfontosabbnak tartottam. Megírtam a könyvemet, és nem maradt a fiókomban, hanem mindenféle polcokra került, ahol a helye van. Az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy úgy megyek el, mint a többi százmillió, akik semmit sem tettek le az asztalra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden embernek kötelessége írni, festeni, vagy extrém öngyilkosságot elkövetni, de ahhoz, hogy egy élet értelmet nyerjen, feltétlenül szükséges megtalálni az egyensúlyt, egy saját világot. Nekem ezt kellett megtennem, sikerült, és akár jó is lehetne most.
    De
    Kihagytam a számításból azt, hogy a könyvnek egyszer vége van, én pedig abban éltem évekig. Tényleg felmentem arra a hegyre, és lehoztam onnan, amit kell. Varázslatos helyeken jártam, most pedig itt ülök egy unalmas külvárosban, egy unalmas lakásban és nem értem az egészet. Hiányzik.
    Persze mondhatnátok erre, hogy semmi gond. Az első könyv után jön a második. Ha elmebeteg világokban akarsz bolyongani, megteheted életed végéig. Csak tessék, csak tessék.
    Igen ám, de nem találhatok új világot, hisz éppen ezt próbálom értékesíteni. A kérdések, amiket feltesznek nekem zavarba hoznak, mert az olvasó egy olyan ajtón léphet be, amit én bezártam magam előtt, amikor leírtam a vége szót. Komolyan irigy vagyok, hogy bejárásuk van valahova, ahonnan engem már kitiltottak. Van egy olyan mondás, hogyha befejezel egy könyvet, az olyan, mintha kivinnéd a gyereket az udvarra és lelőnéd. Ilyen ez…
    Idővel ez az érzés változni fog, mert így kell lennie. Idővel nekem is értelmes dolgok jutnak majd az eszembe, és nem arról fogok írni, hogy itt ülök, és semmi sem történik. Persze az is lehet, hogy nem állok neki még egyszer. Elgondolkoztató, hogy hány emberbe tiportam bele az évek alatt. Hányszor nem vettem figyelembe, hogy érző lények vesznek körül. Csak arra koncentráltam, hogy ennek meg kell lennie, ha szétszakad az ég, akkor is. A végeredmény az lett, hogy porrá zúztam magam körül mindent. Az összes felém irányuló szeretetet és törődést becseréltem egy 125x220x20 mm-es, megközelítőleg 0,35 kg súlyú tárgyra. Ez lenne a kozmikus főnyeremény?
    Hmm…

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.17)