Sok évvel ezelőtt egy olasz pasi fel akart szedni egy lányt, és elmondta neki ezt a történetet. Véletlenül én is fel akartam szedni azt a lányt, ezért elkértem tőle a nyersfordítást, és megígértem, hogy csodaszép mesét szerkesztek belőle… persze hozzá sem nyúltam. Most (nem állítom, hogy véletlenül) előkerült ez a mese, és épp ideje, hogy behozzam ezt az elmaradásomat. Beleöntöttem egy tégelybe, hozzátettem és elvettem belőle, majd teljesen összekutyultam. Mégsem érzem, hogy ártottam neki, hisz csak így kerülhettünk kellően intim viszonyba…
Élt egyszer egy ember. Ott lakott, ahol az erdő és a mező kezdődik. Ott, ahol az erdő és a mező véget ér. Ott született, ott nőtt fel és ott él most is. Egy napon hangokat hallott az erdőből, hívó csalogató hangokat. Érezte, hogy mennie kell. Ment, ment, ment bele az erdőbe, be az erdő legközepébe, míg rá nem talált. Egy lény-lány állt előtte, egy kis tündér. Szép volt, alig fiatalabb az embernél.
Szóba elegyedtek
Az embernek eszébe jutott, hogy régen mikor még gyermek volt, sokat járt ki az erdőbe, hogy beszélgessen ezekkel a lényekkel. A barátai voltak, de később elfelejtette őket.
Elbeszélte ezt is a lénynek és még sok mindent a nagyvilágról, ami az erdőn kívül van. A lány megörült szavainak és kérlelni kezdte, hogy vigye magával, had lássa meg a Világot. Fel is mászott az ember hátára, egészen a nyakszirtjéig és a lapockái közé fészkelte be magát, úgy utazott. Az ember ment, ment, csak ment a világba. A lány kapaszkodott, erősen kapaszkodott.
Majd elvesztette a bőrét.
Elvesztette a haját.
Eltűnt a húsa, lefoszlottak izmai.
Eltűnt a teste.
Csak egy kis csontváz maradt, majd az is köddé vált, s vele együtt eltűnt a hangja is elillant.
Nem maradt más utána, mint a fájdalom a férfi lapockája alatt.
Hazament az ember, abba a házba, ami az erdő és a mező partján állt, és ott élt, éldegélt. Egy napon ismét hangokat hallott, hívóbbakat, csalogatóbbakat, mint azelőtt. Mit volt mit tenni, elindult hát egyenest az erdő közepébe, ahol rá is talált egy kis lény-lánya, egy tündérre. Ez a tündér még szebb volt, mint az előző és sokkal fiatalabb is. Az ember ráismert erre a lényre is gyermekkorából.
Beszélgettek.
Beszélgettek, mígnem az ember elkezdett mesélni egy másik világról. Arról a világról, ami az erdőn túl van. Megörült ennek a lány, és kérlelni kezdte, hogy vigye magával, had lássa meg a Világot ő is. Az ember emlékezett a másik lényre és fájt a szíve, de ez olyan édesen kérlelte, hogy mit volt mit tenni, elvitte magával. A lány felkapaszkodott az ember hátára, fel egészen a nyaka tövéig, a bőre és a haja partjáig. Megkapaszkodott és elindultak.
Ment az ember, ment, ment a világba.
Kapaszkodott a lány kapaszkodott.
Kapaszkodott, mígnem elvesztette a bőrét.
Elvesztette a haját.
Elvesztette a húsát, el az izmait.
Már csak egy csontváz maradt, majd ez is elporladt.
A csontjaival együtt eltűnt a hangja is, és nem maradt más utána, csak fájdalom az ember tarkóján.
Ott ahol a bőre és a haja kezdődik.
Ott ahol a bőre és a haja véget ér.
Hazament az ember, haza a házába, mely az erdő és a mező partján állt. Ottan élt, éldegélt. Egy éjjelen furcsa hangra ébredt, nagyon erős hívó, csalogató hangokat hallott, sokkalta erősebbeket és csábítóbbakat, mint korábban. Nem akart elindulni, de a hangok nem hagyták nyugodni egészen addig, amíg az erdő közepébe nem ért. Ott rátalált egy lény-lányra, egy tündérre. Olyan gyönyörű volt, hogy beragyogta az erdő közepét, és olyan fiatal, mintha nem ismerné az időt.
Beszélgettek.
Beszélgettek erről-arról, mígnem az ember mesélt egy másik világról is, arról a világról, ami az erdőn kívül van. Megijedt nyomban, nehogy ez a gyönyörű lány is oda vágyakozzon. De mire ez átfutott az agyán, már kérlelte is a lény, hogy vigye magával. Az ember nem engedett, de a tündér világító szépsége nem tűrt ellentmondást. Felkapaszkodott hát az ember hátára, fel egészen a fejéig, oda ahol a fej és a nyak kezdőik, oda ahol egy kis öblöt talált, ahová befészkelhette magát és jól megkapaszkodott
Elindult az ember.
Ment, ment, ment bele a világba.
Kapaszkodott a lány, kapaszkodott.
Kapaszkodott, mígnem elvesztette a bőrét, elvesztette a haját.
Elvesztette a húsát, el az izmait.
Eltűnt róla minden, csak egy csontváz maradt, majd az is semmivé vált.
Eltűnt a hangjával együtt.
Nem maradt utána más, mint egy mély fájdalom az ember nyakán, ott ahol az egyenes és gömb kezdődik, ott ahol az egyenes és gömb véget ér. Ott, ahol egy kis öböl van, pont akkora hogy egy tündér-lány befészkelhesse magát oda.
Hazament az ember, haza az erdei házába, de nem volt maradása. Elköltözött messze az erdőtől, messze a mezőtől. Persze, mert sajgott a nyakánál valahol egy kis öböl. Sajgott, ha az erdő közelébe ért.
Körbejárta a világot, oda is meg vissza is, mígnem egy napon újra rátalált arra a házra, ahol született, ahol játszott, ahol felnőtt. Arra a házra, ami ott volt ahol az erdő és a mező kezdődik, ahol az utak véget érnek Egy napon ismét hívó hangot hallott. Olyan erőset, hogy elnyomták a sajgó kis öböl jeleit, elnyomták a félelmet is. Elindul hát az erdő közepe felé, ámde megpillantott a réten egy vénséges vén öregembert. Egy lényt a gyermekkorából.
Egy erdei tündért, a rét közepén.
Kicsi volt, töpörödött, a nyakában egy gyermek, annyi idős lehetett, mint ő volt itt egykor.
Beszélgettek.
Beszélgettek, míg a vénes vén vénség azt nem mondta:
– Ugye fáj? Ugye nem tudod, hol rontottad el? Észre kellett volna venned a határt. Azt, hogy hol kezdődik valami, és hol ér véget.
És ezzel megfordult a vénes vén vénség, az öregember, az erdei tündér, nyakán a kisgyermekkel és eltűnt az erdő színei közt.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.06.25.)
Élt egyszer egy ember. Ott lakott, ahol az erdő és a mező kezdődik. Ott, ahol az erdő és a mező véget ér. Ott született, ott nőtt fel és ott él most is. Egy napon hangokat hallott az erdőből, hívó csalogató hangokat. Érezte, hogy mennie kell. Ment, ment, ment bele az erdőbe, be az erdő legközepébe, míg rá nem talált. Egy lény-lány állt előtte, egy kis tündér. Szép volt, alig fiatalabb az embernél.
Szóba elegyedtek
Az embernek eszébe jutott, hogy régen mikor még gyermek volt, sokat járt ki az erdőbe, hogy beszélgessen ezekkel a lényekkel. A barátai voltak, de később elfelejtette őket.
Elbeszélte ezt is a lénynek és még sok mindent a nagyvilágról, ami az erdőn kívül van. A lány megörült szavainak és kérlelni kezdte, hogy vigye magával, had lássa meg a Világot. Fel is mászott az ember hátára, egészen a nyakszirtjéig és a lapockái közé fészkelte be magát, úgy utazott. Az ember ment, ment, csak ment a világba. A lány kapaszkodott, erősen kapaszkodott.
Majd elvesztette a bőrét.
Elvesztette a haját.
Eltűnt a húsa, lefoszlottak izmai.
Eltűnt a teste.
Csak egy kis csontváz maradt, majd az is köddé vált, s vele együtt eltűnt a hangja is elillant.
Nem maradt más utána, mint a fájdalom a férfi lapockája alatt.
Hazament az ember, abba a házba, ami az erdő és a mező partján állt, és ott élt, éldegélt. Egy napon ismét hangokat hallott, hívóbbakat, csalogatóbbakat, mint azelőtt. Mit volt mit tenni, elindult hát egyenest az erdő közepébe, ahol rá is talált egy kis lény-lánya, egy tündérre. Ez a tündér még szebb volt, mint az előző és sokkal fiatalabb is. Az ember ráismert erre a lényre is gyermekkorából.
Beszélgettek.
Beszélgettek, mígnem az ember elkezdett mesélni egy másik világról. Arról a világról, ami az erdőn túl van. Megörült ennek a lány, és kérlelni kezdte, hogy vigye magával, had lássa meg a Világot ő is. Az ember emlékezett a másik lényre és fájt a szíve, de ez olyan édesen kérlelte, hogy mit volt mit tenni, elvitte magával. A lány felkapaszkodott az ember hátára, fel egészen a nyaka tövéig, a bőre és a haja partjáig. Megkapaszkodott és elindultak.
Ment az ember, ment, ment a világba.
Kapaszkodott a lány kapaszkodott.
Kapaszkodott, mígnem elvesztette a bőrét.
Elvesztette a haját.
Elvesztette a húsát, el az izmait.
Már csak egy csontváz maradt, majd ez is elporladt.
A csontjaival együtt eltűnt a hangja is, és nem maradt más utána, csak fájdalom az ember tarkóján.
Ott ahol a bőre és a haja kezdődik.
Ott ahol a bőre és a haja véget ér.
Hazament az ember, haza a házába, mely az erdő és a mező partján állt. Ottan élt, éldegélt. Egy éjjelen furcsa hangra ébredt, nagyon erős hívó, csalogató hangokat hallott, sokkalta erősebbeket és csábítóbbakat, mint korábban. Nem akart elindulni, de a hangok nem hagyták nyugodni egészen addig, amíg az erdő közepébe nem ért. Ott rátalált egy lény-lányra, egy tündérre. Olyan gyönyörű volt, hogy beragyogta az erdő közepét, és olyan fiatal, mintha nem ismerné az időt.
Beszélgettek.
Beszélgettek erről-arról, mígnem az ember mesélt egy másik világról is, arról a világról, ami az erdőn kívül van. Megijedt nyomban, nehogy ez a gyönyörű lány is oda vágyakozzon. De mire ez átfutott az agyán, már kérlelte is a lény, hogy vigye magával. Az ember nem engedett, de a tündér világító szépsége nem tűrt ellentmondást. Felkapaszkodott hát az ember hátára, fel egészen a fejéig, oda ahol a fej és a nyak kezdőik, oda ahol egy kis öblöt talált, ahová befészkelhette magát és jól megkapaszkodott
Elindult az ember.
Ment, ment, ment bele a világba.
Kapaszkodott a lány, kapaszkodott.
Kapaszkodott, mígnem elvesztette a bőrét, elvesztette a haját.
Elvesztette a húsát, el az izmait.
Eltűnt róla minden, csak egy csontváz maradt, majd az is semmivé vált.
Eltűnt a hangjával együtt.
Nem maradt utána más, mint egy mély fájdalom az ember nyakán, ott ahol az egyenes és gömb kezdődik, ott ahol az egyenes és gömb véget ér. Ott, ahol egy kis öböl van, pont akkora hogy egy tündér-lány befészkelhesse magát oda.
Hazament az ember, haza az erdei házába, de nem volt maradása. Elköltözött messze az erdőtől, messze a mezőtől. Persze, mert sajgott a nyakánál valahol egy kis öböl. Sajgott, ha az erdő közelébe ért.
Körbejárta a világot, oda is meg vissza is, mígnem egy napon újra rátalált arra a házra, ahol született, ahol játszott, ahol felnőtt. Arra a házra, ami ott volt ahol az erdő és a mező kezdődik, ahol az utak véget érnek Egy napon ismét hívó hangot hallott. Olyan erőset, hogy elnyomták a sajgó kis öböl jeleit, elnyomták a félelmet is. Elindul hát az erdő közepe felé, ámde megpillantott a réten egy vénséges vén öregembert. Egy lényt a gyermekkorából.
Egy erdei tündért, a rét közepén.
Kicsi volt, töpörödött, a nyakában egy gyermek, annyi idős lehetett, mint ő volt itt egykor.
Beszélgettek.
Beszélgettek, míg a vénes vén vénség azt nem mondta:
– Ugye fáj? Ugye nem tudod, hol rontottad el? Észre kellett volna venned a határt. Azt, hogy hol kezdődik valami, és hol ér véget.
És ezzel megfordult a vénes vén vénség, az öregember, az erdei tündér, nyakán a kisgyermekkel és eltűnt az erdő színei közt.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.06.25.)
