okt 31 2008

control - nyomasztó film a szomszéd lányról

Írtam már a Control-ról, lelkendeztem jó nagyokat, hogy bemutatják a magyar mozik (ha valaki nem olvasta volna, ez nem a metrós sztori, hanem a Joy Division zenekar pályafutását bemutató film). A kínkeservvel összehozott posztom senkit sem érdekelt, összesen egy komment érkezett rá. Morogtam is, hogyezekamaifiatalok, de miután végignéztem - nem kevés papírpénzért -, azt kell mondanom, hogy nektek volt igazatok.
    A film borzalmas. Fertelem, horror, döghalál.
    Tanult filmrendező barátom szerint csak akkor szabad lefikázni egy művet, ha a hivatásos, avagy önjelölt kritikus érthetően el tudja mondani, hogy mi nem jó, miért nem jó. Mindez még kevés a magas lóhoz, mert aki okosan odamondogat, az vezesse le azt is, hogy ő mit csinált volna másképpen. No, én most megpróbálom ebben a szellemben.
    A történet a nyolcvanas évek elején játszódik, és valamiért azt gondolták az alkotók, hogy a képi világ akkor lesz hiteles, ha fekete-fehérben forgatnak. Már ez nagy hiba, mert éppen ekkor durrant nagyot az underground vonal. Sötét volt a klubbokban, de ugyanakkor színes kavalkád töltötte meg a pincéket. Ez az évtized számomra olyan, mint egy végenincs karnevál, ezért nem szeretném olyan körülmények között viszontlátni, mintha egy egy világháborús, vagy ősszovjet propagandafilmet néznék. De tényleg. Minden szürke, külvárosi, elhasznált, lehangoló, és halálosan nyomasztó. Ülj le fiam, egyes.
    Rendben, van egyfajta varázsa a fekete-fehérnek, de legalább a koncerteket és a zenekar stúdiófelvételeit forgathatták volna színesben, és már nem az lett a legkomolyabb effekt a mozivásznon, hogy pattogatott kukoricát dobálok vetítőgép elé.
    A forgatókönyvíró meg oltottmeszet tolhatott véletlenül kokain helyett, ugyanis a főhős - kapaszkodjatok meg - nem a Joy Division zenekar, nem Ian Curtis, hanem a felesége, Deborah. Ő a tipikus szomszéd lány, aki beleszeretett a helyi menő fiúba, elvetette magát, szült neki egy gyereket, az meg galád módon csalta egy hosszú lábú démonnal. Ja, hát valamiféle zenekarban is énekelgetett a férje, néha esik szó arról is. Komolyan, nem hittem el, hogy a várva várt Joy Division film közel felében pelenkákat, cumisüvegeket, és egy lepukkant, ám szorgosan sikamikált konyhát nézek. Tudom, nagy katasztrófa a napi rutin, és a csábos idegen között örlődni. Azt is tudom, hogy Ian Curis (egyéb problémái mellett) ezt a dilemmát oldotta fel az öngyilkosságával, de ebben a bugyuta, egysíkú megközelítésben egyáltalán nem jön le, hogy ezek az emberek letettek valamit az asztalra, ami egyszeri és megismételhetetlen. Engem speciel ez érdekelt volna, és nem az, hogy ki kivel kavart, és mennyit hazudott otthon. Arra ott van a barátok közt. Szerintem.
    A végén a nagyjelenetet elviselhetetlenül hosszúra nyújtották. Nincs ilyenkor tesztvetítés a végleges vágás előtt? Nem szólt senki, hogy kicsit uncsi húsz percen keresztül nézni azt, ahogy valaki járkál a lakásban, és azon vergődik, hogy felkösse-e magát? Megmondom a frankót, én fellélegeztem, amikor végre kirúgta maga alól a sámlit.
    Komolyba' nem akartam aznap inni, de kénytelen voltam a film után magamhoz venni egy emberes adag vodkát, hogy kiöblítsem azt a rothadó ízt a számból. Hazafelé viszont betévedtem egy alteros zenekear próbatermébe. Elvettem a zembertől a gitárt, és simán lenyomtuk a Dead Souls-t. Erről ennyit:


okt 11 2008

közvetítés

Joy Division - Transmission / Közvetítés

rádió, élő közvetítés / rádió, élő közvetítés / hallgasd a csendet, had csengjen / szemek, sötétszürke lencsék űzik ell a napot / milyen jó lenne, ha az éjszakában élnénk / vak rombolást hagyva magunk után / csak egy jelre várva / és tovább léphetnénk, mintha semmi baj sem lenne / titkolva ezeket a napokat, végül mindannyian egyedül maradunk / ugyanazon a helyen, csak épp kívül az időn / a távolból érintjük meg / mindazt, ami még hátravan / táncolj, táncolj, táncolj, táncolj, táncolja a rádióra! / kiáltok majd, mikor felerősödik / azok a dolgok, amiket tanultunk, már úgyis érvényteleek / nincs ének, csak zaj, és pont ez az, amire szükségünk van, hogy egyesítsük / a szerelmet a zene ritmusával / és akár táncolhatnánk is / táncolj, táncolj, táncolj, táncolj, táncolj a rádióra!


sze 24 2008

control

Lefogadtam volna az acélbetétes jettámba, hogy ezt a filmet nem játsszák majd a hazai mozik. Szerencsére nem voltam ilyen felelőtlen, így megmenekültem attól, hogy párducmintás mamuszban menjek legközelebb a depesmód klubba. A cím ne tévesszen meg senkit, ez nem a magyar metrófilm angol változata, hanem egy zenekar története, mely nem más, mint a Joy Division. Mivel ezt a blogot főleg nálam fiatalabbak olvassák - símogatta meg szakállát a bölcs öregember -, ejtenék néhány szót a Gyönyör Részlegről:
    A Joy Division 1978-ban alakult a manchesteri Warsaw nevű formációból. A történetnek 1980 július 24-én lett vége, amikor Ian Curtis, az énekes felkötötte magát. Két stúdióalbumot adtak ki, mellesleg kitaláltak néhány olyan lényegtelen dolgot, mind a New Wave, a Dark Wave, és a nyolcvanas éveket meghatározó popzene. A Dead Can Dance, a The Cure, sőt még a Pet Shop Boys is elmondhatja magáról, hogy egyenesen a Joy Division segge lukából pottyantak elő.
    Kezdetben sima punkzenével próbálkoztak, majd lassulni kezdett a ritmus, és letisztult a hangzás, de emellett megtartották a minimalista, egyszerű szerkezet. A legtöbb dal két, vagy három akkordból áll. Bután dörmög a basszus, prüntyög rá valamit a gitáros, Ian Curtis meg dünnyög, mikor épp nem torkaszakadtából üvölt. Egyszerre garázszene ez, meg valami hatalmas dolog, ami nem sötét rockkocsmába való, hanem templomba. Egy professzionálisan gimnazista hangzású zenekarban éneklő barátom mondta egyszer, hogy amit a Joy Division csinál, az nem művészet.
    Az maga az aktus.

    Néhány érdekesség: a koncentrációs táborokban lévő kupikat hívták gyönyör részlegnek, innen a zenekar neve. A plakátokon és szórólapokon rendszeresen szerepeltettek katonákat, és a fasizmust idéző jelképeket. Emiatt elég sok támadás érte őket, pedig nagyon keveset politizáltak a dalokban, és akkor is inkább valami munkásmozgalmi dumát nyomtak. Ian Curtis igen furcsán táncolt a színpadon, és erre néha rásegítettek az epilepsziás rohamai is. Az énekes halála után egy évvel újra összeálltak a tagok, és megalapították a New Ordert. Ez (azt hiszem) a mai napig is működik, de megmaradt b-kategóriás popzenekarnak.
    Nézzétek meg a filmet. Néhány háttéranyag:

trailer magyarul
trailer angolul
magyar Joy Division oldal
wikipédia (angolul)
a film honlapja