aug 18 2009

még az ág is...

Megyek haza dög büdösen, nincs szappan. A közértben veszek valamit, amiről a zuhany alatt derül ki, hogy testápoló. Citrus illatú mosogatószert kenek magamra, majd átbindzsizek a nagyszobába. Megnézném a leveleim, de nincs net. Telefonálok, az ügyfélszolgálatos droid használhatatlan. Elindulok a kirendeltségre, izzadok és jönnek rám a darazsak. Egy órát várok, egy órát vitatkozom, küldetés teljesítve. Megnyitom a gmailt, egy levél van összesen, amiben egy irodalmi honlap szerkesztője sztornózza le az interjút meg a novellám megjelentetését (nagyon vicces sztori, erről mesélek még). Beraknék valami zenét, hogy megnyugodjak, de nem indul a lejátszó. Kék halál, újraindítás, kék halál. Lefüstölt a vincseszterem. Game Over.


júl 19 2009

a szilánkokról

Hét életem van, mint a macskának, csak míg ő szusszanhat egyet, amikor elcsapja a kocsi, nekem egyszerre kell lenyomnom az egészet. Tényleg úgy érzem, mintha valaki kapcsolgatná a tévét, teljesen összefüggéstelen képeket látok, és nem értem, hogy mi miért történik. Ezt a blogot (is) hagynom kéne a francba, akkor is szívja az energiámat, ha rá se nézek. Az első évben négy posztot írtam, és egyáltalán nem nyomasztott az egész. Most kétszázötven fölött járunk, és legalább húsz vázlat van a gépemen. De semmi ez, mert megy közben a csillagos blog, ami csúnya bukta egyébként, ugyanis a kezdeti index-könyvesblog támogatás ellenére erősen közelít a látogatottsága a nullához. Fikázhatnám most az olvasókat, hogy a politikán meg a pinán kívül semmi sem érdekli őket, vagy kitörölhetném az egészet azzal a felkiáltással, hogy fos amit csinálok - lám kiderült -, de azoknak meg tetszik, akik olvassák. What to do? Mindegy, ennek a frissítgetése is elvisz egy órát naponta.
   Aztán dolgozom is, most éppen három helyen. Főállásban a traktorgumi-kereskedésben ugye, ezenkívül rusnya szórólapokat tervezek, hogy legyen pénz sörre, de a biztonság kedvéért még egy kocsma létrehozásában is segédkezek.
   Van egy félig kész mesekönyvem, amit nagyon szeretnék befejezni, plusz egy elcseszett regény, aminek ki kell dobni a felét, vagy le kéne tenni róla teljesen. Ezt viszont nem tehetem, mert életem végéig idegesítene, hogy nem csináltam meg.
   Szociálisan sem gyengén vállaltam túl magam, ugyanis a default mókuskán kívül még figyelemmel kísérem Miss Röfi jellemfejlődését, és rendszeresen hallgatom Beszédesné Hoffenbauer Aranka történeteit. Nyulam is van, de az szerencsére önmagába szerelmes halálosan, és szeretnék még odafigyelni valakire, aki nem egyszerű időszakon van túl.
   Nem is macska vagyok akkor, hanem egész akol, mert itt hirtelen tizenkét olyan tétel jött össze, ami teljes embert igényel. Selejtezni kéne, mert darabokra törik az életem, de hogy tehetném meg, amikor minden kis szilánkját szeretem?


jan 08 2009

ma meg ennyit tudok

Mózes a hegyen: tizenegyedik nap

Valóban nem állok túl jól!

Direkt egy másik szöveg:

ha az életben nincs már több móka / meghalunk, mintha nem volna / több dolgunk a világba' / s édes lenne a halál / hát ilyen értelemben / énekeljük el azt, hogy vége / nem járunk ki többet rétre / nem úszunk többet a strandon / és nem borozunk már többet a gangon / nem mondjuk nőknek, hogy szép vagy / ők a farkunkra azt, hogy de szép nagy / nem süt a nap be az ágyba / mint az athéni hotelszobába / nem mosol bugyit, hogy tiszta / legyél az akropoliszra / felmegyünk, és ott a csikket / a városra pöccintjük, és a viccek se / lesznek már, a nevetések is rövidülnek, ahogy az élet se kéne már / a halál után / én nekem / úgy igazán

Tudom, hogy nem az én szavam járása, de gecire ideges vagyok, mert fingom nincs, hogyan kéne megtennem azt, amit most kell, már elnézést a kifejezésért! Ebből bazmeg hogy lesz mesekönyv?!!


okt 28 2008

nyafi tovább

...arról nem is beszélve, hogy beígértem a Könyvtárosnak egy monumentális posztot Stalker témakörben. Elolvastam a könyvet KÉTSZER, megnéztem a filmet KÉTSZER, most pedig a Stalker játékot igyekszem végignyomni. Ez egyébként egy brutális lövöldözős dolog, fanyalgott is a galamblelkem, amikor nekiültem. Később persze ráéreztem az ízére, hogy milyen jó is, amikor egy géppisztollyal beledurrantok a zombikutya fejébe, hogy megdögleszajókurvaanyád!
    Ha még ez nem lenne elég, van új tettestársam, akivel egy vallási sci-fin dolgozunk. Az a lényege, hogy valamilyen titokzatos módon eltűnnek a zsidók a földről, aminek persze mindenki örül. Aztán valahogy unalmas lesz nélkülük az élet, és a nagyhatalmak egyfajta vetélkedőt rendeznek a kis országok között, hogy ki is legyen az új választott nép. A versenyt Moldávia nyeri tüzijáték és ujjongás közepette. Azt hiszik szegények, hogy eljött nekik a kánaán, de csakhamar elkezdődik a suttogás a hatalmas Moldáv bankrendszerről, a Moldáv média globális hatásairól, és természetesen arról, hogy a moldávok beépültek az összes stratégiai ágazatba, hát ideje lenne már megszabadítani tőlük a világot...
    Ja, kicsit túlvállaltam magam. Asszem teherbe ejtek valakit jó gyorsan, és a fiam majd folytatja a munkásságomat.


okt 27 2008

a másik én (ömleszett hiszti)

Akkora dzsuva van az asztalomon, hogy nem merem lefényképezni és belinkelni ide, pedig elég vastag a bőr a képemen. Ha megnézem a tennivalóim listáját, az is mocskos káosz, úgy érzem soha sem leszek kész semmivel. Konkrétan áprilisi blogbejegyzések nincsenek befejezve, ezért nem tudhatjátok még, miféle rafinált módon jutottam macskához, meséből is van itt - nem is merem elmondani mennyi - félig készen, sőt még azzal sem sikerült eldicsekednem, hogy tinilányok vérével oltom a szomjam mostanában. De semmi ez, mert kitaláltam közben, hogy általam viccesnek ítélt rövidfilmeket és interjúkat akarok forgatni, és küldtetek tündéreket is, amit szintén nem dolgoztam fel, pedig van Marx-Tündér is, amin szétröhögtem az agyam. Már ott tartok, hogy csak ülök és sajnálom magam, hogy szegény én, de nem állok neki semminek. A dzsidzsidzsidzsi-projektemet elintézem egy legyintéssel, és arról már magamnak sem merek nyilatkozni, hogy mikor hegesztem meg az elcseszett Armageddon-könyvet.
    Zárójelben jegyzem meg, hogy Őz Zsoltival azért felvettem az interjút, sőt már arról is van lövésem, hogy a fél órás anyagot hogy fogom nyolc percbe sűríteni, csak elakadtam az utómunkálatokkal, mert egy özönvíz előtti vágóprogramom van, ami csak olyan fájlformátumokat ismer, amik nagyapámmal együtt szálltak a sírba. Mindegy, a könyvtáros alkoholista blogján olvashattok az előzményekről.
    Aztán sokat gondolkoztam azon, miért van ez a szétesés, mikor régebben halál pontosan tudtam, mit akarok, miért akarom, és konokul ragaszkodtam az ostobaságaimhoz. Ráment sok minden, de ezért van nekem könyvem, másokkal ellentétben, akik belekezdtek, de - helyesen - feladták az egészet.
    Felnőttem, az a helyzet, és egy másik énnel nézek farkasszemet. Számomra idegen ez a csávó, és nem jöttem rá még, hogy mivel tudnám elfoglalni. Talán ezért kezdek bele hatmillió dologba egyszerre. Remélem, hamarosan kiderül, mi dolga van a világon egy fölnőtt Boholynak, mert különben kilapít engem ez a sok félkész projekt.
    Érdekes egyébként, hogy az emberek jó része mindenféle különösebb trauma nélkül hajlandó felnőni, míg a hozzám hasonló ovisok csak igen komoly dádá hatására értik meg, hogy az élet nem vaníliás karika. Világéletemben három dologtól rettegtem:

  • Beszakadni egy lékbe, és nem találni a jég alatt a kijáratot.
  • Eltemetni valakit a hozzám legközelebb állók közül.
  • Durván pofára esni szociálisan.

    Szerencsére ezek közül a harmadik verzió vezetett a mostani állapothoz. Olyan eset, ami bárkivel megtörténhet, és jellemzően meg is történik. Azért néztem csak nagyot, mert az elmúlt tizenvalahány évben iszonyú nagy szerencsém volt a nőkkel. Sosem én buktam be a dolgot. Jó, volt amikor úgy nézett ki, hogy kevesebb esélyem van, mint Szálasinak a vérbíróság előtt, de előbb-utóbb mindig kikapartam magamnak a hőn áhított gesztenyét.
    Aztán meg egyszer csak nem.
    Tizenkilencre húztam volna épp lapot - szokás szerint -, és nem vettem észre, hogy elszámoltam magam. Már ott volt a kezemben a huszonegy. Bukó.
    Persze végigcsináltam az ilyenkor kötelező belehalós műsorszámot - rá is ment egy évem -, de be kellett látnom, hogy így is olcsón megúsztam a felnőtté válásomat. Bármi is történt, akárhány emberrel romlott meg emiatt a kapcsolatom, ők mindannyian isznak, nevetnek, vagy alszanak most éppen és senkiből sem vált kis kereszt, vagy kőtábla. Nem vesztettem el senkit.
    Ezzel a másik, az új énemmel pedig kezdeni fogok valamit.
    Megígérem.


feb 23 2008

ennyit tudok, ennyit tudtok

Ha írok egy mesét, azt nagyjából kétszázan olvassák el. Anyád, az index ezen a héten két posztomat is belinkelte. Az elsőt azzal reklámozták, hogy én szarás közben olvasom a Sorstalanságot, ami 2238 embert érdekelt hétköznap, főműsoridőben. A másik, az alant található kis pedofil szösszenet 6941 látogatót vonzott vasárnap, amikor szinte senki sem internetezik. Nektek atom, nekem eutanázia. Ez így igazságos.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2008.01.28.)

feb 22 2008

a pokolnak nincs feneke

Windows  98-ra próbálom  felinstallálni a memóriakártyámat egy floppyra mentett driverrel. Mit mondhatnék?

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.11.14.)

feb 21 2008

na tessék:

Most mondjon valaki egy indokot, hogy miért kéne nekem aktívan résztvennem az ökoszisztémában?

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.08.19.)

feb 19 2008

genetikai csapda

Tegnap este kocsmában ültem a teátrálisan szuicid nővel. Azt mondja nekem a második sör után, hogy vigyázni kell vele, mert ő mostan instabil, ráadásul bőven bevásárolt zsilettpengéből. Megkért, hogyha hazaértünk, dugjam el valahova a fegyvert, amivel egész biztosan kioltaná az életét. Tudni kell, hogy én is teátrálisan szuicid vagyok, ezért nagyon profin kezelem ezeket az embereket. Mondtam neki, hogy csináljon amit akar, mert ha ezt komolyan gondolná akkor nem szólt volna, csak a megállapodásunk alapján kirakott volna egy post it-et a bejárati ajtóra, hogy hívjak valakit, aki eltakarítja.
    Otthon viszont egy kicsit meginogtam, mert egyfolytában a Segítsetek Vuknak, a kis rókának tekintettel meredt a semmibe, és elkértem tőle a pengéket. Egy nejlonszatyorra mutatott a fürdőszobában, ami tele volt mindenféle kozmetikai cuccokkal.
    Átnéztem, semmi. Ekkor az orra alá dugtam a zacskót, és megkértem, hogy mutassa meg azt, amiről beszélt. Négy darab rózsaszín punciborotváló fej volt.
    Most magamtól fogok idézni:

Azon gondolkoztam, hogy a tettetett, vagy valós butuskaságnak mi szerepe lehet a reprodukcióban? Mi készteti arra a férfiakat, hogy ennek jelei hatására a lehető leghamarabb, de inkább azonnal megtermékenyítsék a nőt? Hogyan tudott ezzel a genetikai csapdával fennmaradni az emberi értelem?


(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.07.08.)

feb 18 2008

elnézést a kellemetlenségekért

Néhányan nem csak annyit vettek észre, hogy kitöröltem ezt a blogot, hanem kaptak egy jó nagy adagot az aktuális világvége-hisztimből. Majd egy hétig nyomtam a környezetembe, hogy én most felkötöm magam, az egészen biztos, de minimum pszichiátriára és örökös szótlanságba vonulok vissza.
    Elnézést, annyi mentségem van, hogy befejezni egy könyvet mindig nagy borulás. Abszolút nem egy felemelő érzés, hanem olyasmi, mintha az ember meggyalázná élete nőjét, aztán persze verné a fejét a falba, csak sajna ez már senkit sem érdekel.
    Persze mostanra már lejött nekem is, hogy itt van, megvan, és hamarosan kiderül, hogy nem én vagyok a világ második legjobb ponyvaregényírója. Még ha a Sátánnal is vitáztam két hónapot, újra megúsztam. Csodák pedig vannak, köszönet érte.
    Tehát: Elkészült az Armageddon című könyv. Egyelőre csak a mottóját árulom el.

mese volt ez, ha nem is túl szép
de sárkány lettem én, a béka
forró üstben lubickolok
mert megettem egy tündért néha


(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.05.24.)

feb 16 2008

I must fight this sickness

… I must find a cure. Ezzel a mondattal ér véget a Pornography (The Cure, 1981). Talán tíz éve egyszer már játszottam azt, hogy több mint egy hétig semmi mást nem csináltam, csak hallgattam ezt a lemezt. Mondanak róla sok mindent. Hogy ez indította el a nyolcvanas évek grufti-mizériáját, ahol a zsilettpenge általános kiegészítőnek, az öngyilkossági kísérlet pedig napi rutinnak számított. Egyesek szerint benne van a világ tíz legjelentősebb zenei alkotása közt, mások tíz másodperc után lenyomják a stop gombot. Én azt tartom, hogy ez egy nagyon fontos album. Köze nincs a depresszióhoz és az önpusztításhoz, amiről ez az írás szól, hanem egyszerűen ez a negyvenöt perc, ez a nyolc szám nem igazán létezik itt a földön. Robert Smith egy másik világ kapujában járt, és elmesélte, mit látott.

feb 16 2008

csipkeorom-vaddisznórét

Túl vagyunk a második könyv szindrómán. Várható volt persze, hogy valami történni fog (lásd az előző írást), mivel ez így nem mehetett tovább. Ilyenkor szoktak az emberek hirtelen elkezdeni konditerembe járni, alkoholizmusba fordulni, frappánsan vonat elé ugrani, az élelmesebbek pedig vallást alapítanak. Én megfogtam egy sátrat, és kiköltöztem az erdőbe három hónapra. Kíváncsi voltam, hogy elég-e ennyi idő egy könyv megírásához, ha az ember az életben maradáson kívül mással nem foglalkozik? Elég. [Nem elég. Ez egy két évvel ezelőtti bejegyzés, de az a könyv még mindig csak ötszázezer karakternyi szöveg, és nem regény] Ez volt életemnek az egyetlen hosszabb szakasza, amikor naplót vezettem. Ha végeztem a begépeléssel, feltöltöm ide, ami ebből publikus.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.08.18.)

feb 16 2008

szülés utáni depresszió

Ma lettem 33 éves. Ilyenkor illik mérleget készíteni, mert ebben a korban már nincs hova menekülni, nem igazán lehet új célokat találni. Ami megtörtént, az kérlelhetetlenül meghatározza a továbbiakat. Nem a jövő víziója irányítja az ember cselekedeteit, hanem a múltban keres kapaszkodási pontokat. Ez lehet a gyermekkor vége, nem?
    Azt kellene mondanom, hogy tökéletesen sikerült a felnőtté válás, mert véghez vittem azt az egy dolgot, amit a legfontosabbnak tartottam. Megírtam a könyvemet, és nem maradt a fiókomban, hanem mindenféle polcokra került, ahol a helye van. Az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy úgy megyek el, mint a többi százmillió, akik semmit sem tettek le az asztalra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden embernek kötelessége írni, festeni, vagy extrém öngyilkosságot elkövetni, de ahhoz, hogy egy élet értelmet nyerjen, feltétlenül szükséges megtalálni az egyensúlyt, egy saját világot. Nekem ezt kellett megtennem, sikerült, és akár jó is lehetne most.
    De
    Kihagytam a számításból azt, hogy a könyvnek egyszer vége van, én pedig abban éltem évekig. Tényleg felmentem arra a hegyre, és lehoztam onnan, amit kell. Varázslatos helyeken jártam, most pedig itt ülök egy unalmas külvárosban, egy unalmas lakásban és nem értem az egészet. Hiányzik.
    Persze mondhatnátok erre, hogy semmi gond. Az első könyv után jön a második. Ha elmebeteg világokban akarsz bolyongani, megteheted életed végéig. Csak tessék, csak tessék.
    Igen ám, de nem találhatok új világot, hisz éppen ezt próbálom értékesíteni. A kérdések, amiket feltesznek nekem zavarba hoznak, mert az olvasó egy olyan ajtón léphet be, amit én bezártam magam előtt, amikor leírtam a vége szót. Komolyan irigy vagyok, hogy bejárásuk van valahova, ahonnan engem már kitiltottak. Van egy olyan mondás, hogyha befejezel egy könyvet, az olyan, mintha kivinnéd a gyereket az udvarra és lelőnéd. Ilyen ez…
    Idővel ez az érzés változni fog, mert így kell lennie. Idővel nekem is értelmes dolgok jutnak majd az eszembe, és nem arról fogok írni, hogy itt ülök, és semmi sem történik. Persze az is lehet, hogy nem állok neki még egyszer. Elgondolkoztató, hogy hány emberbe tiportam bele az évek alatt. Hányszor nem vettem figyelembe, hogy érző lények vesznek körül. Csak arra koncentráltam, hogy ennek meg kell lennie, ha szétszakad az ég, akkor is. A végeredmény az lett, hogy porrá zúztam magam körül mindent. Az összes felém irányuló szeretetet és törődést becseréltem egy 125x220x20 mm-es, megközelítőleg 0,35 kg súlyú tárgyra. Ez lenne a kozmikus főnyeremény?
    Hmm…

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.17)


feb 15 2008

a kortár síró egy igen elcseszett napja

A kortár sírót telefonon ébresztette egy rosszindulatú hang, és azt vetette a szemére, hogy egy órával ezelőtt meg kellett volna jelennie a polgári munkahelyén. Hősünk ezután még szemezett egy ideig a működésképtelen, 70 éves radiátorral, majd egy bátor mozdulattal lerúgta magáról a takarót és kivonult a konyhába kávét főzni. A kortár síró lakásában két ágy van a hosszabbik fal mellé tolva. Az egyik a háló, a másik a dolgozószoba szerepét kapta. Különösen azért, mert az ablakhoz közeli ágy végében rá lehet kapcsolódni a szomszéd drótnélküli hálózatára, ami ugye megspórol számára egy internet-előfizetést. Kávézás közben átfutott az aktuális híreken, gyorsan kitörölt néhány, a múltat felhánytorgató e-mailt, és utánanézett, hogy halad bizonyos kislányok oltogatásával. A nem túl fényes eredmények negatívan befolyásolták a munkakedvét, és újabb fél óra kávézással egybekötött üldögélés következett.
    Ezután mégis erőt vett magán, és bement a munkahelyére, ami egy nyomdaipari utómunkálatokkal foglalkozó kisvállalkozás, nagyjából az Üvegtigris és a Mad Max életérzés között félúton. Természetesen a központi fűtés itt sem ment, ezen felül a kortár sírónak azzal a ténnyel is szembesülnie kellet, hogy a Duna áradása kis híján belemosta a szomszédos raktárba a cég központjának számító félig összedőlt faházat. Miközben azon fáradozott, hogy mentse, ami menthető, kétpercenként csörgött a telefonja. Az összes nehéz ügyfél ezt a napot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy szétrágják a lelkét az éppen aktuális ostobaságaival. Délutánra a kortár síró elvesztette kapcsolatát az egzakt valósággal, és teljes apátiba süllyedve kereste a kész átverés show által elrejtett kamerákat. Órák múlva megértette, hogy most valóban az történik, ami, és elhatározta, hogy inkább beadja az önéletrajzát egy kínai bányavállalathoz.
    Az este további része már viszonylag nyugalmasan telt. Kicsit vitázott még a rendőrökkel, mert nem villogott valami a közel tíz éves csúcstechnológiát képviselő személygépjárművén, kiderült, hogy bent felejtette a laptop töltőjét, valamint amikor alkoholba szerette volna fojtani a bánatát, elindult vásárolni egy fillér nélkül.
    A kortár síró ezután végleg feladta ezt a napot, és mosolyogva álomra hajtotta a fejét.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.12)


feb 15 2008

egy az ezerből

Ma a kezembe fogtam életem első regényét. A Csillagok hegyén, írta Király Ferenc műve. Sokáig azt hittem, hogy a könyvírásban maga az alkotási folyamat adja a legtöbb örömöt, vagy szenvedést, pedig nem így van. Egy nap elkészül, és azt hiszed, hogy nincs tovább, le van a gond az egészről. Pénzeső és megbecsültség vesz majd körül szinte azonnal, és még csodálkozol is kicsit, hogy nem kezdenek azonnal hívogatni a kiadóktól. Hiszen te EGY vagy az ezerből, aki végigcsinálta, aki nem adta fel, aki letett valamit az asztalra.
    A komolyabb megborulások pedig csak ezután következnek. Jó esetben elhangzik a mondat, hogy Rendben, legyen belőle könyv, és mielőtt az egekig szállnál örömödben, kijelentik, hogy az írásod alapvetően ügyes, de nem valószínű, hogy bekerül a világirodalom remekei sorozatba. Nem erre számítottál ugye? A következő körben szembesítenek azzal, hogy egy oldalon belül húszszor használtad az ahogy, és következett szavakat, belekötnek a kicsavart mondatszerkezeteidbe, amikre annyira büszke voltál, és az orrod elé dugják az első negyven oldalt, amit még a legmazochistább olvasó is csak mentális dzsungelharccal élhet túl.
    Persze te is nehezen élted túl, de ez már senkit sem érdekel. És az sem, hogy mennyibe került, hány fejfát, és meg nem írt levelet rejtettél a sorok közé. Innentől semmi sem a tiéd. Nem számít, hogy mit akartál közölni, és az sem, hogy kinek milyen ajándékot csomagoltál a lapokba. Csak egy könyv lesz a polcon, ami nem tehet semmiről. Veled ellentétben…
    Persze ott állsz a nyomdagép mellett, amikor kijön az első ív. Megfogod, és mosolyogva nézed, egészen addig, amíg meg nem érted, hogy tényleg vége van. Csak egy vagy az ezerből.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2005.11.21.)