TÜNDÉRGYÁR

Ma lettem 33 éves. Ilyenkor illik mérleget készíteni, mert ebben a korban már nincs hova menekülni, nem igazán lehet új célokat találni. Ami megtörtént, az kérlelhetetlenül meghatározza a továbbiakat. Nem a jövő víziója irányítja az ember cselekedeteit, hanem a múltban keres kapaszkodási pontokat. Ez lehet a gyermekkor vége, nem?
    Azt kellene mondanom, hogy tökéletesen sikerült a felnőtté válás, mert véghez vittem azt az egy dolgot, amit a legfontosabbnak tartottam. Megírtam a könyvemet, és nem maradt a fiókomban, hanem mindenféle polcokra került, ahol a helye van. Az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy úgy megyek el, mint a többi százmillió, akik semmit sem tettek le az asztalra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden embernek kötelessége írni, festeni, vagy extrém öngyilkosságot elkövetni, de ahhoz, hogy egy élet értelmet nyerjen, feltétlenül szükséges megtalálni az egyensúlyt, egy saját világot. Nekem ezt kellett megtennem, sikerült, és akár jó is lehetne most.
    De
    Kihagytam a számításból azt, hogy a könyvnek egyszer vége van, én pedig abban éltem évekig. Tényleg felmentem arra a hegyre, és lehoztam onnan, amit kell. Varázslatos helyeken jártam, most pedig itt ülök egy unalmas külvárosban, egy unalmas lakásban és nem értem az egészet. Hiányzik.
    Persze mondhatnátok erre, hogy semmi gond. Az első könyv után jön a második. Ha elmebeteg világokban akarsz bolyongani, megteheted életed végéig. Csak tessék, csak tessék.
    Igen ám, de nem találhatok új világot, hisz éppen ezt próbálom értékesíteni. A kérdések, amiket feltesznek nekem zavarba hoznak, mert az olvasó egy olyan ajtón léphet be, amit én bezártam magam előtt, amikor leírtam a vége szót. Komolyan irigy vagyok, hogy bejárásuk van valahova, ahonnan engem már kitiltottak. Van egy olyan mondás, hogyha befejezel egy könyvet, az olyan, mintha kivinnéd a gyereket az udvarra és lelőnéd. Ilyen ez…
    Idővel ez az érzés változni fog, mert így kell lennie. Idővel nekem is értelmes dolgok jutnak majd az eszembe, és nem arról fogok írni, hogy itt ülök, és semmi sem történik. Persze az is lehet, hogy nem állok neki még egyszer. Elgondolkoztató, hogy hány emberbe tiportam bele az évek alatt. Hányszor nem vettem figyelembe, hogy érző lények vesznek körül. Csak arra koncentráltam, hogy ennek meg kell lennie, ha szétszakad az ég, akkor is. A végeredmény az lett, hogy porrá zúztam magam körül mindent. Az összes felém irányuló szeretetet és törődést becseréltem egy 125x220x20 mm-es, megközelítőleg 0,35 kg súlyú tárgyra. Ez lenne a kozmikus főnyeremény?
    Hmm…

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.17)

A kortár sírót telefonon ébresztette egy rosszindulatú hang, és azt vetette a szemére, hogy egy órával ezelőtt meg kellett volna jelennie a polgári munkahelyén. Hősünk ezután még szemezett egy ideig a működésképtelen, 70 éves radiátorral, majd egy bátor mozdulattal lerúgta magáról a takarót és kivonult a konyhába kávét főzni. A kortár síró lakásában két ágy van a hosszabbik fal mellé tolva. Az egyik a háló, a másik a dolgozószoba szerepét kapta. Különösen azért, mert az ablakhoz közeli ágy végében rá lehet kapcsolódni a szomszéd drótnélküli hálózatára, ami ugye megspórol számára egy internet-előfizetést. Kávézás közben átfutott az aktuális híreken, gyorsan kitörölt néhány, a múltat felhánytorgató e-mailt, és utánanézett, hogy halad bizonyos kislányok oltogatásával. A nem túl fényes eredmények negatívan befolyásolták a munkakedvét, és újabb fél óra kávézással egybekötött üldögélés következett.
    Ezután mégis erőt vett magán, és bement a munkahelyére, ami egy nyomdaipari utómunkálatokkal foglalkozó kisvállalkozás, nagyjából az Üvegtigris és a Mad Max életérzés között félúton. Természetesen a központi fűtés itt sem ment, ezen felül a kortár sírónak azzal a ténnyel is szembesülnie kellet, hogy a Duna áradása kis híján belemosta a szomszédos raktárba a cég központjának számító félig összedőlt faházat. Miközben azon fáradozott, hogy mentse, ami menthető, kétpercenként csörgött a telefonja. Az összes nehéz ügyfél ezt a napot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy szétrágják a lelkét az éppen aktuális ostobaságaival. Délutánra a kortár síró elvesztette kapcsolatát az egzakt valósággal, és teljes apátiba süllyedve kereste a kész átverés show által elrejtett kamerákat. Órák múlva megértette, hogy most valóban az történik, ami, és elhatározta, hogy inkább beadja az önéletrajzát egy kínai bányavállalathoz.
    Az este további része már viszonylag nyugalmasan telt. Kicsit vitázott még a rendőrökkel, mert nem villogott valami a közel tíz éves csúcstechnológiát képviselő személygépjárművén, kiderült, hogy bent felejtette a laptop töltőjét, valamint amikor alkoholba szerette volna fojtani a bánatát, elindult vásárolni egy fillér nélkül.
    A kortár síró ezután végleg feladta ezt a napot, és mosolyogva álomra hajtotta a fejét.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.12)

Ma a kezembe fogtam életem első regényét. A Csillagok hegyén, írta Király Ferenc műve. Sokáig azt hittem, hogy a könyvírásban maga az alkotási folyamat adja a legtöbb örömöt, vagy szenvedést, pedig nem így van. Egy nap elkészül, és azt hiszed, hogy nincs tovább, le van a gond az egészről. Pénzeső és megbecsültség vesz majd körül szinte azonnal, és még csodálkozol is kicsit, hogy nem kezdenek azonnal hívogatni a kiadóktól. Hiszen te EGY vagy az ezerből, aki végigcsinálta, aki nem adta fel, aki letett valamit az asztalra.
    A komolyabb megborulások pedig csak ezután következnek. Jó esetben elhangzik a mondat, hogy Rendben, legyen belőle könyv, és mielőtt az egekig szállnál örömödben, kijelentik, hogy az írásod alapvetően ügyes, de nem valószínű, hogy bekerül a világirodalom remekei sorozatba. Nem erre számítottál ugye? A következő körben szembesítenek azzal, hogy egy oldalon belül húszszor használtad az ahogy, és következett szavakat, belekötnek a kicsavart mondatszerkezeteidbe, amikre annyira büszke voltál, és az orrod elé dugják az első negyven oldalt, amit még a legmazochistább olvasó is csak mentális dzsungelharccal élhet túl.
    Persze te is nehezen élted túl, de ez már senkit sem érdekel. És az sem, hogy mennyibe került, hány fejfát, és meg nem írt levelet rejtettél a sorok közé. Innentől semmi sem a tiéd. Nem számít, hogy mit akartál közölni, és az sem, hogy kinek milyen ajándékot csomagoltál a lapokba. Csak egy könyv lesz a polcon, ami nem tehet semmiről. Veled ellentétben…
    Persze ott állsz a nyomdagép mellett, amikor kijön az első ív. Megfogod, és mosolyogva nézed, egészen addig, amíg meg nem érted, hogy tényleg vége van. Csak egy vagy az ezerből.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2005.11.21.)