Minden alkalommal megesküszöm égre-földre, hogy soha többé nem megyek be a teszkóba, aztán megfeledkezem a fogadalmamról, és megszívom újra. Azért lehet talán, mert megvan nálam is az az egyedül (súlyosabb esetben macskával) élő férfiakra jellemző kényszerképzet, hogy zoknit meg alsónadrágot kizárólag hipermarketben árulnak. Bedobálom a bevásárlókocsiba a rongycsomókat, aztán nézem, hogy milyen szánalmas ez, és megy rá még két tálca sör, persze csak azért, nehogy kilógjak a tömegből. Gyűlölöm az egészet, ugyanúgy, ahogy az alkalmazottak gyűlölnek engem. A biztonsági őrökről külön tanulmányt lehetne írni. A cég szlogenjének szellemében egy olyan sincs köztük, akinek a magassága meghaladja az egy méter hatvan centit. Ránézésre olyan csávók, akik ha bemennek egy kocsmába, egész biztosan nem ússzák meg pofon nélkül. Nem gonoszságból, hanem unalomból veri agyon az ember az ilyet, mert olcsóbb időtöltés a csocsózásnál és tartalmasabb a politikai eszmecserénél. Én azt szoktam csinálni, hogy hátulról sunyin rátolom a bevásárlókocsit a bodrira, majd valami halál megalázó módon elnézést kérek, nagyjából így: Boccsssánatt!
Legutóbb meg az volt, hogy kifogtam a leglassabban haladó sort. A pénztáros folyamatosan szívott a nyomtatóval, ami negyven perc elteltével, éppen akkor exitált, amikor kipakoltam a cuccaimat. Telefonálgatott, nyomogatta a gombokat, de nem történt semmi. Megkérdeztem tőle, hogy mennyi ideig tart ez a dolog, erre odavetette, hogy sokáig, és jobban járok, ha átállok egy másik sorba. Amikor felvetettem azt az ötletet, hogy nyitni kéne most egy pénztárat, ahol természetesen én leszek az első, a képembe röhögött, hogy ez egész biztosan nem fog megtörténni. Miért is nyitnának újat, amikor van nyitva elég, nem látom? Panaszkönyvezni nem volt időm, csak megkértem a hölgyet, hogy dugja fel magának az árut, és elindultam kifelé. Na, erre ott termett három mininindzsa, mert mit képzelek én, hogy nem fizetem ki a cuccot, amit otthagytam? Őket már simán ignoráltam, és most véglegesen és legeslegutoljára és visszavonhatatlanul és kisdobosbecsszóra megesküszöm, hogy soha többé nem vásárlok a teszkóban. Ha százér' adják csomóját a vodkának, akkor sem.
Tegnapelőtt felhívott valamiféle Gergő, aki a snowboard-bizniszben utazik. Megkért, hogy írjak szöveget a katalógusukba, mert nagyon tetszett neki a Knog prospektus, amit az év elején fordítottam. Egyébként az ausztrálok 2010-es cuccát is én fordítom, illetve már kész van, csak még olyan kardinális kérdéseket kell tisztáznunk, hogy a lowlives az magyarul prosztó, vagy tahó inkább? Na mindegy, a snowboardos ember küldött nekem egy vérgáz szöveget, amit a grafikusuk hozott össze. Ezt kínkeserves munkával lefordítottam magyarról magyarra, másnap meg kiderült, hogy rossz fájlt küldtek, bocsibocsi. Ezen annyira felhúztam magam, hogy egy szuszra megírtam életem első teljesen önálló reklámszövegét. Tessék:
jelenléti ív