Nyolc Oskar, négy Golden Globe és hét BAFTA-díj után értelmetlennek tűnik a kérdés, pedig tényleg nem jó. Látványos valóban, tehetséges színészek nyújtanak hiteles alakításokat, de a történet pofátlanul blőd. Egy hajszál választja el attól, hogy a huszonegyedik század meghatározó alkotása legyen, így viszont nem más, mint egy képeslap. Színes, mozgalmas, de előbb-utóbb megy a többi közé a szemétbe.
A Gettómilliomos nem Indiáról, a szerelemről, vagy a vetélkedőkről szól, hanem a végzetről. A gyengébbek kedvéért ezt egy szimmetrikus mintával is jelzik filmben: A legelején és a legvégén ugyanaz a kérdés olvasható (Miért tudja Jamal a válaszokat? D: Mert így volt megírva), és halálpontosan a játékidő felénél felhangzik a "Mert ez a végzetünk" mondat, természetesen egy gettóban született, hat éves fiú szájából. Baromi hiteles.
A rendező, Danny Boyle szerint a végzet egy hidegburkoló szakmunkás, aki mindig a megfelelő mintát rakja ki a csempéből, függetlenül attól, hogy merre dőlnek a fürdőszoba sarkai. Mit is tett Jamal, hogy elnyerje Latika szerelmét és a húszmillió rúpiát? Egyszer behívta maga mellé a menedékbe, mert a bátyja hallgatólagosan belegyezett. Kétszer otthagyta a trutyi kellős közepén, mert félt a bátyjától, egyszer meg épp Salimot követve talált rá, de azzal sem jutott előrébb. Sem megtartani, sem megvédeni nem tudta a lányt, aztán végső kétségbeesésében jelentkezett a "Legyen Ön is milliomos"-ba, és az ölébe hullott minden. Megérdemelte? Az lenne a végzet dolga, hogy nyomoroncoknak osztogasson jócsajokat meg pénzt ládaszámra?
Talán a hiperrealista megközelítés verte ki nálam a biztosítékot, mert képtelen vagyok befogadni a precízen adagolt huszonegyedik századi nyomort, miközben tudom, hogy egy klasszikus népmesét nézek. Azt, amelyikben a legkisebb fiú elnyeri a fele királyságot meg a királylány kezét, csak azért, mert ő a legkisebb fiú. Ez a végzete. És Boyle-nak egyáltalán nem esett volna nehezére mesevilágot teremteni, hiszen ő rendezte a Trainspotting-ot, A Sekély sírhantot meg a Partot is. A Trainspotting-ban éppen a valóságtól elrugaszkodott sztori hitette el velem, hogy a heroinfüggőségből simán át lehet sétálni a kispolgári létbe, pedig ez nettó hülyeség.
Az is zavart nagyon, hogy míg a látványt a legapróbb részletekig kidolgozták az alkotók, a főszereplőknek nincs jellemük. Bután néznek ki a fejükből két órán keresztül, aztán tarkón vágja őket a happy end, és vége. Egyedül Salimnak van karaktere, érezhető ahogy változik, fejlődik. Ha rossz irányba, akkor is. Az egész filmben ő az egyetlen igazi ember. Talán annyi kellett volna csak, hogy a befejezésnél nem a tipikus amerikai klisét használják flitteresővel meg szélgéppel, hanem pofára ejtik Jamalt egy kicsit. Mondjuk elbukja a pénzt. Iszonyú csend támad a stúdióban, a tévénézők a tenyerükbe temetik az arcukat, a fiú pedig felugrik és úgy örül, mintha megnyerte volna a fődíjat. És meg is nyerte, hiszen a végzet csak eszköznek használta a játékot és a pénzt, az igazi cél az volt, hogy összejöjjenek. Ennyi elég lett volna.
jelenléti ív