TÜNDÉRGYÁR

Nincs időm hosszan ömlengeni, de nézzétek meg az Engedj be című svéd filmet. Az a gyönyörű benne, hogy egyszerre művészfilm, ugyanakkor vámpíros horror is, felhasználva a létező összes Stephen King-féle klisét. Attól brutális, hogy a halált, a kiömlő vért hétköznapinak láttatja, és nem szűri a színeket, mint ahogy az amerikai filmeknél szokás. A hulla itt hullának néz ki, és nem egy festett műanyag bábnak. Sokkoló.
    Mégsem azoknak ajánlom, akik a horrorra buknak, mert a sok rémség csak egyfajta keret. Torz félvilág, a külvárosi lakótelep és a misztikum határán. Ez a film nem egy szerelmi történet, hanem magát a szerelmet meséli el, és ebben a környezetben nem kelt ellentmondást, hogy a témakör határtalan, ugyanakkor egyszerű, mint egy pont. Azt hittem, hogy a Donnie Darko és a Bin-jip után már nem hatódom meg semmin, de amikor a mozi után rágyújtottam, a körút járókelői nagyon furcsának tűntek. Ufonautának éreztem magam, aki itt ragadt, mert tönkrement egy nagyon fontos alkatrész az űrhajójában.

Ígérem, soha többé nem majmolom senki blogját, de Bede Márton villáminterjúi megihlettek. A szöveg kegyeletsértő, pornográf, és olvasása semmilyen korosztálynak nem ajánlott. Fehérrel írtam, ki kell jelölni.

Villáminterjú Michael Jacksonnal, a popzene királyával:

Riporter: Mr Jackson! Miközben a Hófehérkére recskázott, megfordult a fejében, hogy be kéne végre akasztani egy igazi mocskosszájú ribancnak?
Michael Jackson: Igen.
Riporter: Köszönöm az interjút!