TÜNDÉRGYÁR

Ha időben, egy hónappal ezelőtt írom ezt a posztot, akkor így kezdődött volna: Húsz évvel ezelőtt, 1989 május elsején jelent meg a The Cure, Disintegration című albuma. Addigra a zenekar mindent kipróbált, amit lehetett. A melankóliától a mély depresszión át a hiperaktív pattogásig az összes létező személyiségzavart megzenésítették. Ez a lemez, amit joggal tartanak Robert Smith élete főművének, valami furcsa középút az érfelvagdosós gruftizene és a Pink Floyd-féle elszállás között. Nagyjából azt az életérzést hozza, amikor az ember (harminc körül általában) először ébred tudatára, hogy a világon minden mulandó. Mivel ezt a blogot nem kjúrosok olvassák, nem terhellek titeket a komolyabb ópuszokkal, viszont hallgassátok meg az album egyetlen vicces dalát. Íme:

The Cure - Lullaby / Altatódal

cukrozott lábakon eljön a pókember / puhán, a naplemente árnyékában / gyönyörű halottak ablakai alatt lopakodik / és keresi az ágyban reszkető áldozatot / a rettegés összegyűlik a homályban, és... / hirtelen! / megmozdul valami a szoba sarkában / nem tehetek semmit / rettegve felfogom / hogy a pókember ma engem esz meg vacsorára / halkan nevetve a fejét rázza / közelebb oson, egészen az ágy végéhez / puhább, mint az árnyék, gyorsabb, mint a légy / a karjait körém fonja, nyelve a szemem előtt csapkod / "ne mozdulj, maradj nyugton, csendben, édes fiam!" / "ne küzdj, mert akkor még durvábban szeretlek" / "túl késő, hogy elmenekülj, hogy feloltsd a villanyt" / "ma éjjel, a pókember vacsorája leszel!" / úgy érzem, mintha millió szőrös, remegő lyuk enne meg / és tudom, hogy holnap, mikor felébredek / reszketek majd a hidegtől / a pókember mindig éhes...
 

Előzmények: első rész>> második rész>>

Miután leléptünk a sörkertből, megnéztünk néhány helyet, de azokra nem igazán emlékszem, mert annyira részeg voltam, hogy jó darabig csak ásványvizet tudtam inni (!) Hajnali három körül elindultunk a külvárosba, ugyanis a helyi emberünk szállást nem tudott adni (vagy nem mert az anyukája miatt) viszont beígért pokrócokat meg hálózsákot, és egy kiserdőt a lakótelep kellős közepén. A teszkó melletti buszmegállóban leálltunk beszélgetni két fazonnal, akik "tiszamelléki koccintós" fantázianevű bort iszogattak, teljesen békésen egyébként. Az idősebbik huszonöt lehetett, olyan félhajléktalan punk, a másik meg egy metálos legény, akit folyamatosan hívogattak a szülei, hogy mikor megy már haza. A diskurzus során érintettük a vidéki élet szépségeit, valamint szó esett a Brutális Seggtörlés nevű formációról is. Készítettem videót a fiatalokról, de az meg annyira a legalja minden létező igénytelenségnek, hogy nem töltöm fel a youtube-ra inkább. Pláne mert szexuális felvilágosításban is részesültem, és elmagyarázták nekem, mi is az a holland lovas. A megfejtést fehér betűkkel írom. Aki meri, jelölje ki. Fájni fog.

A holland lovas a homoszexualitás határát súroló (?) örömszerzési mód kamaszfiúk részére. Szembeállsz a haveroddal, bal kézzel megfogod a micsodádat, a jobbal pedig a csávó (bal) felkarját. Ő ugyanígy tesz veled, majd elkezditek rángatni egymás vállát, és néhány perc múlva diszkréten összepriccelitek egymást. Szóltam, hogy fájni fog.

Hazafelé a vonaton arra gondoltam, hogy sajnos egyszer én is megöregszem majd, és nem lesznek többé ilyen kalandjaim. Az unalom fog elvinni, nem a magas koleszterinszint.

A Ludwig Múzeum és az EMI hirdetett egy videoklip-pályázatot, aminek az a lényege, hogy a Depeche Mode, Enjoy the Silence című számát kell vizuálisan újraértelmezni. Indult ezen az egyik cimborám is, az én nyilvánvalóan teljesen objektív véleményem szerint a legjobb pályaművel. Nézzétek meg és szavazzatok.