Hét életem van, mint a macskának, csak míg ő szusszanhat egyet, amikor elcsapja a kocsi, nekem egyszerre kell lenyomnom az egészet. Tényleg úgy érzem, mintha valaki kapcsolgatná a tévét, teljesen összefüggéstelen képeket látok, és nem értem, hogy mi miért történik. Ezt a blogot (is) hagynom kéne a francba, akkor is szívja az energiámat, ha rá se nézek. Az első évben négy posztot írtam, és egyáltalán nem nyomasztott az egész. Most kétszázötven fölött járunk, és legalább húsz vázlat van a gépemen. De semmi ez, mert megy közben a csillagos blog, ami csúnya bukta egyébként, ugyanis a kezdeti index-könyvesblog támogatás ellenére erősen közelít a látogatottsága a nullához. Fikázhatnám most az olvasókat, hogy a politikán meg a pinán kívül semmi sem érdekli őket, vagy kitörölhetném az egészet azzal a felkiáltással, hogy fos amit csinálok - lám kiderült -, de azoknak meg tetszik, akik olvassák. What to do? Mindegy, ennek a frissítgetése is elvisz egy órát naponta.
   Aztán dolgozom is, most éppen három helyen. Főállásban a traktorgumi-kereskedésben ugye, ezenkívül rusnya szórólapokat tervezek, hogy legyen pénz sörre, de a biztonság kedvéért még egy kocsma létrehozásában is segédkezek.
   Van egy félig kész mesekönyvem, amit nagyon szeretnék befejezni, plusz egy elcseszett regény, aminek ki kell dobni a felét, vagy le kéne tenni róla teljesen. Ezt viszont nem tehetem, mert életem végéig idegesítene, hogy nem csináltam meg.
   Szociálisan sem gyengén vállaltam túl magam, ugyanis a default mókuskán kívül még figyelemmel kísérem Miss Röfi jellemfejlődését, és rendszeresen hallgatom Beszédesné Hoffenbauer Aranka történeteit. Nyulam is van, de az szerencsére önmagába szerelmes halálosan, és szeretnék még odafigyelni valakire, aki nem egyszerű időszakon van túl.
   Nem is macska vagyok akkor, hanem egész akol, mert itt hirtelen tizenkét olyan tétel jött össze, ami teljes embert igényel. Selejtezni kéne, mert darabokra törik az életem, de hogy tehetném meg, amikor minden kis szilánkját szeretem?