TÜNDÉRGYÁR

Novella részletek. Illusztráció: Kriston Veronika.

A kislány a járda szélén üldögélt, és egy rongyosra ázott plüssnyúllal beszélgetett. A kocsik fél méterre húztak el tőle, és terítették be az út szélén kavargó sötét lével. Nyilván semmi különleges nincs abban, ha egy gyerek egyedül mászkál az utcán, de annyira viccesen csacsogott azzal a gnóm nyúllal, hogy leguggoltam mellé, és megérintettem a vállát.
    – Be kéne menned egy kapualjba, de inkább a menhelyre. Meg fogsz ázni te is, meg a barátod is – figyelmeztettem. – És tudod milyen ez a víz… megbetegedhetsz tőle.
    – Nem vagyok beteg, egy kicsit sem – gondosan ügyelt rá, hogy ne hozzám, hanem ahhoz a mocskos rongycsomóhoz intézze a szavait. – És én meg a barátom nem beszélgetünk idegenekkel.
    – Anyukád ezt okosan megtanította neked, de szerintem ő a hullarablókra gondolt, és nem olyanokra, akik egyszerűen figyelmeztetnek, hogy rossz helyen ülsz.
    – A hullarablókkal sem beszélgetünk – rázta meg a fejét.
    – Szeretném, ha felállnál innen… akár még egy tábla csokit is fel tudok ajánlani, ha megteszed.
    – Cukros bácsikkal sem beszélhetünk.
    – Rendben… – bólintottam – és mi a helyzet az feltalálókkal? Én ugyanis az vagyok.
    A kislány kicsit elgondolkodott, miközben összetekerte a nyúl füleit, és kicsavart belőle egy kevés fekete vizet.
    – A szomszéd igazi tudós volt… és büdös. De már meghalt, azt hiszem.
    – Én nem vagyok büdös – hárítottam.
    – Még lehetsz! Apu is nagyon büdös lett, mielőtt meghalt. Olyan undorító volt, hogy a végén már pléd alatt tartottuk és be kellett zárni a gardróbba.
    – Miért nem hívtátok ki a semlegesítő szolgálatot? – kérdeztem.
    – Mert kiabált, állandóan kiabált, hogy ne csináljuk. Azt hitte, meg fog gyógyulni.
    – És anyukád? Ő is meghalt?
    – Nem, de szerintem… – a kislány fintorogva a halántékára mutatott. – Miután elvitték aput, leült a tükrös asztala elé, és semmi mást nem csinált, csak énekelgetett, meg az arcát krémezte egyfolytában… aztán elment otthonról, de még az esőkabátját sem vette fel.
    – Ez mikor volt?
    – Négy napja… vagy öt. Nem emlékszem már.
    – Előfordul az ilyesmi – óvatosan a vállára tettem a kezem. – Lehet, hogy jelentkezett valamelyik semlegesítő állomáson.
    – Lehet…
    – Gyere velem! – ajánlottam valami buta ötlettől vezérelve. – Segíthetnél az új kísérletemben, mert mostanában… öö… szappanbuborékokat tenyésztek. Olyan nagy szivárványosakat, tudod, amik hamar elpukkannak, de én kifejlesztettem egy új módszert. Képzeld, a legidősebb már két hónapja lebeg a nappali közepén!
    – Most át akarsz rázni, ugye? – kérdezte szigorúan a kislány.
    – Én? – próbáltam elővenni a jól begyakorolt, ma született bárány című tekintetemet. – Hova gondolsz? Apám az igazmondó juhász volt!
    – Aha… – bólogatott nagykomolyan – akkor biztos anyukáddal volt valami bibi. Van tévéd?
    – Akkora tévém van, hogy elfoglalja az egész falat!
    – Na persze, én is ezt mondanám! – nevette el magát, és elámultam, ahogy hófehér fogak és csillogó zöld szemek világítanak rám ezen a mocskos feketére mázolt utcán.