Mózes a hegyen: második nap
Az angyalok köztünk járnak. Illetve csöveznek inkább, mert a teremtés hatodik napján munkanélkülivé váltak. Elkészült 2.0-ás verziójuk, az ember, aki már nem tud össze-vissza repkedni, és túl nehéz ahhoz, hogy végigsétáljon a szivárványon, viszont remekül ért a kődobáláshoz. Képes ezen kívül érezni a kávé ízét, a cigaretta füstjét, a bőr apró egyenetlenségeit, és könnyen azonosul a zene ritmusával. Szárnyas barátainkat ez néha irigységgel tölti el.
Az angyalok hosszú ballonkabátos, negyvenes pasik. Annyira szürkék, hogy észre sem lehet venni őket. Naphosszat járják a várost, feljegyzik a gondolatainkat, és ha szomorúak vagyunk, ránk mosolyognak. Ha valaki végső kétségbeesésében azon gondolkozik egy toronyház tetején, hogy kilépjen-e a semmibe, egy angyal átöleli a vállát. Ebből ő semmit sem vesz észre, és leugrik természetesen, de az ölelés megtörtént.
Ez fontos.
Az angyal csak szemléli a világot. Ide teremtették, mégis kívülálló, hiszen sosem volt részeg, nem volt nővel, nem kellett ötödikéig kijönnie a pénzből, ezért nem érzi át teljesen a problémáinkat. Az angyal számára mi vagyunk a varázslat. Megfejthetetlen, mágikus világban élünk, ami néhányukat arra ösztönzi, hogy beadják a felmondásukat egy...
...elképesztően jó lábú nőért.
A film szinte csak monológokból áll. Angyal-nézőkké válunk, és azt halljuk a világból, amit ők, olyan természetesen pihenünk meg harminc méter magas oszlopok tetején, ahogy ők teszik. Az anyag fekete fehér, és nyomasztóan külvárosi, viszont a alkalmazták azt a trükköt, ami miatt a Control-ról írt beszámolómban hisztiztem: Néha átvált a film színesbe - csak pár perc erejéig -, viszont az tényleg olyan, mintha csoda történne.
A főszerepet Bruno Ganz játssza, aki tizenöt évvel később Hitlert alakította a Bukásban. Angyaltól Antikrisztusig minden meg volt neki, tökéletes karrier. Feltűnik Peter Falk is, akinek nagyon sok minden kiderül a múltjáról. Ő is angyalként kezdte, csak aztán leszállt közénk, hogy végig izgulhassuk a Columbo-sorozatot. Erre miért nem jötten rá magamtól?!:)
Nem tudom, ki hogy van vele, én nem bírom, ha a film végén valamelyik főszereplő egy húsz perces monológban próbálja elmagyarázni, hogy mit láttam. Itt sajnos ez történik, amikor a jólábú artistalány közvetlenül a nász előtt megfejti a világot ahelyett, ami a dolga lenne: NAGYON GYORSAN ledobni magáról az összes ruhát. Ez most kivételesen nem hímsovinizmus. Képzeld el, hogy találkozol életed nőjével/pasijával, és dramaturgiailag az a rész következne, amikor ész nélkül egymásnak estek, erre a kedves elkezd komolyságról és elkötelezettségről hablatyolni.
Neked, aki a végtelent adtad fel miatta.
Nyilván te is befognád gyorsan a száját, és egy Voga-Turnovszky idézettel bírnád jobb belátásra:
gyere velem a ház mögé
mit dugok a hátad mögé?
olyan, mint a liba gége
köldöködig ér a vége
Ettől az egy malőrtől eltekintve zseniális a film, ajánlom mindenkinek.