Novella részletek. Illusztráció: Kriston Veronika.

A kislány a járda szélén üldögélt, és egy rongyosra ázott plüssnyúllal beszélgetett. A kocsik fél méterre húztak el tőle, és terítették be az út szélén kavargó sötét lével. Nyilván semmi különleges nincs abban, ha egy gyerek egyedül mászkál az utcán, de annyira viccesen csacsogott azzal a gnóm nyúllal, hogy leguggoltam mellé, és megérintettem a vállát.
    – Be kéne menned egy kapualjba, de inkább a menhelyre. Meg fogsz ázni te is, meg a barátod is – figyelmeztettem. – És tudod milyen ez a víz… megbetegedhetsz tőle.
    – Nem vagyok beteg, egy kicsit sem – gondosan ügyelt rá, hogy ne hozzám, hanem ahhoz a mocskos rongycsomóhoz intézze a szavait. – És én meg a barátom nem beszélgetünk idegenekkel.
    – Anyukád ezt okosan megtanította neked, de szerintem ő a hullarablókra gondolt, és nem olyanokra, akik egyszerűen figyelmeztetnek, hogy rossz helyen ülsz.
    – A hullarablókkal sem beszélgetünk – rázta meg a fejét.
    – Szeretném, ha felállnál innen… akár még egy tábla csokit is fel tudok ajánlani, ha megteszed.
    – Cukros bácsikkal sem beszélhetünk.
    – Rendben… – bólintottam – és mi a helyzet az feltalálókkal? Én ugyanis az vagyok.
    A kislány kicsit elgondolkodott, miközben összetekerte a nyúl füleit, és kicsavart belőle egy kevés fekete vizet.
    – A szomszéd igazi tudós volt… és büdös. De már meghalt, azt hiszem.
    – Én nem vagyok büdös – hárítottam.
    – Még lehetsz! Apu is nagyon büdös lett, mielőtt meghalt. Olyan undorító volt, hogy a végén már pléd alatt tartottuk és be kellett zárni a gardróbba.
    – Miért nem hívtátok ki a semlegesítő szolgálatot? – kérdeztem.
    – Mert kiabált, állandóan kiabált, hogy ne csináljuk. Azt hitte, meg fog gyógyulni.
    – És anyukád? Ő is meghalt?
    – Nem, de szerintem… – a kislány fintorogva a halántékára mutatott. – Miután elvitték aput, leült a tükrös asztala elé, és semmi mást nem csinált, csak énekelgetett, meg az arcát krémezte egyfolytában… aztán elment otthonról, de még az esőkabátját sem vette fel.
    – Ez mikor volt?
    – Négy napja… vagy öt. Nem emlékszem már.
    – Előfordul az ilyesmi – óvatosan a vállára tettem a kezem. – Lehet, hogy jelentkezett valamelyik semlegesítő állomáson.
    – Lehet…
    – Gyere velem! – ajánlottam valami buta ötlettől vezérelve. – Segíthetnél az új kísérletemben, mert mostanában… öö… szappanbuborékokat tenyésztek. Olyan nagy szivárványosakat, tudod, amik hamar elpukkannak, de én kifejlesztettem egy új módszert. Képzeld, a legidősebb már két hónapja lebeg a nappali közepén!
    – Most át akarsz rázni, ugye? – kérdezte szigorúan a kislány.
    – Én? – próbáltam elővenni a jól begyakorolt, ma született bárány című tekintetemet. – Hova gondolsz? Apám az igazmondó juhász volt!
    – Aha… – bólogatott nagykomolyan – akkor biztos anyukáddal volt valami bibi. Van tévéd?
    – Akkora tévém van, hogy elfoglalja az egész falat!
    – Na persze, én is ezt mondanám! – nevette el magát, és elámultam, ahogy hófehér fogak és csillogó zöld szemek világítanak rám ezen a mocskos feketére mázolt utcán.

style="text-align: justify;">[...]

    Ha jól számolom, valamivel több, mint két éve kezdődött. Lila és szürkéskék felhők borították be a földgolyót, amik kontinensnyi spirálokat rajzolva tekeredtek egymásba. Soha többé nem látta senki a napot, mégsem támadt éjszakai sötétség, mert a felhőréteg egyenletesen szétszórta azt a kevés fényt, amit átengedett. A napszakokat eltörölte a folyamatos szürkület, ami olyan érzést keltett, mintha megfagyott volna az idő. Ez az állapot szórakoztató tud lenni, amikor az ember francia bort iszik egy sötét kis kávéházban, de hosszú távon őrjítő.
    Egyre bonyolultabb minták rajzolódtak az égre, miközben fülsértő csikorgás hallatszott odafentről. Ugrásszerűen megnőtt az öngyilkosságok száma, ami várható volt, hiszen a titkosszolgálatok is előszeretettel használják azt a kínzási módszert, hogy a fényviszonyok fixálásával megfosztják a pácienst az időérzékétől, közben egy változó frekvenciájú magas hanggal gondoskodnak róla, hogy képtelen legyen elaludni. Az emberek a házaikba, pincékbe és vastag takarók alá menekültek a zaj elől, ami azonban mindig utat talált a hallójáratok felé. Teljesen kiürültek az utcák, és az első nap végére úgy nézett ki a Föld, mintha az emberiség kihalt volna az utolsó szálig. Félőrült kutyák kergették a felszínre merészkedő patkányokat a repülőterek és pályaudvarok hipermodern díszletei között. Kicsit viccesnek tartottam, hogy éppen az a két, valójában jelentéktelen állatfaj foglalja el az életterünket, akik nekünk köszönhetik a karrierjüket.
    Nem emlékszem pontosan, mivel töltöttem ezt az időszakot. Néha feküdtem, néha álltam, néha belevertem a fejem a falba, hogy azért történjen is valami. Az életösztönömet szétforgácsolta a zaj, és a második nap végén már vágyakozva néztem ki az ablakon, elképzelve a csattanást, ahogy az utcán parkoló autók tetejére zuhanok. Szinte láttam, amint az ütődés erejétől behorpad az acéllemez, a szélvédő pedig apró kis szilánkokra robban. A belső szerveim leszakadnak, és összetömörülnek, öklömnyi űrt hagyva a hasfalam mögött. A medencecsontom kettétörik, a koponyámon tizenöt centis repedés támad, négy másodperc alatt megszűnik az összes életfunkcióm, és utána semmi más nem vesz körbe, csak a csend.     Az áldott csend.
    Talán az mentett meg, hogy iszonyúan fáradt voltam, percekre elvesztettem a kontrollt, és képtelen voltam bármilyen céltudatos cselekvésre. Hogy eltereljem a figyelmem az átkozott ricsajról, megpróbáltam felidézni és leírni az angyal utolsó meséjét, aztán csak bambultam a monitor előtt, több órán keresztül. Eleve lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibányászni a csilingelő hangot a mindent betöltő nyikorgás alól, meg egyébként is biztos voltam benne, hogy az olvasóinknak most épp a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy buta történetekkel foglalkozzanak.
    Szomjas lettem és kivánszorogtam a fürdőszobába, de nem ittam egy kortyot sem, csak megmostam hideg vízzel az arcom. Utána az ágy szélén üldögéltem egy cigarettával a kezemben, és azon rágódtam, miért nem füstöl, amikor a cigaretta általában füstölni szokott. Később eszembe jutott, hogy meg kellene gyújtani, de elfelejtettem annak a tárgynak a nevét, amivel ezt megtehetném, és amíg ezt a rejtélyes eszközt kerestem az agyam mélyén, kettétört a kezemben, és szétmorzsolódott az ujjaim közt a dohány. Ettől valahogy könnyebbnek éreztem magam, ezért megfogtam egy újságot, és apró fecnikre téptem. Amikor elfogyott, kerestem egy másikat, majd ruhákat szaggattam és törékeny tárgyakat vertem a falhoz. Ez a műsor annyira kifárasztott, hogy lefeküdtem a szőnyegre, összehúztam magam olyan kicsire, amennyire tudtam, és elhatároztam, ha majd fel tudok állni – és nem feledkezem meg a dologról –, az első adandó alkalommal kiugrom az ablakon.
    Amikor legközelebb kinyitottam a szemem és megmozdultam, éles tűszúrásokat éreztem a vádlimban. Nyilván kitekeredve feküdtem, már jó ideje. Az ablak felé sántikáltam egyre jobban csodálkozva, mert az életminőségemben valami érthetetlen változás következett be. Azon kívül, hogy álmos vagyok, és a zsibbadt lábamat vonszolom magam után, az égvilágon semmi bajom nem volt, pedig világosan emlékeztem, hogy valami szörnyűségen mentem keresztül. Talán betegség lehetett, talán egy hosszú rossz álom, de képtelen voltam visszaemlékezni, mi történt velem. Elhúztam a függönyt, és lenéztem az utcára. Tele volt emberekkel, akik hangosan kiabálnak, mintha tüntetés lenne, vagy valamiféle népünnepély. Teljesen tisztán jutott el hozzám a hangjuk, nem szólt odafentről semmiféle idegesítő nyikorgás, a felhők alkotta minták megmerevedtek, megfagytak, és többé egy pisszenés sem hallatszott a sötétlila égből.
Akkor döntöttem el, hogy mégis inkább lifttel közelítem meg a földszintet.

[...]

    Kinéztem magamnak egy szőke lányt, aki mosolyogva osztogatott valami szórólapot a tömegben, és közben – talán véletlenül – egyre közelebb furakodott hozzám. Úgy két méterre lehetett, amikor megláttam egy fekete csíkot a hajában, majd a következő pillanatban még egyet. Ahogy ezen a furcsa jelenségen törtem a fejem, észrevettem, hogy az arcán is sötétlik egy vonal. A homlokától indul, elhalad az orra mellett, végig a száján, az állán, és eltűnik valahol a dekoltázsában. A lány már nem mosolygott, hanem kétségbe esve nézett rám. A csíkok mentén szétnyílt a bőre, és a sebek egyre mélyültek, mintha egy láthatatlan szikével kaszabolná valaki. Ekkor már a tömegből is felhangzott néhány fájdalmas kiáltás, majd egy perc múlva eluralkodott a káosz. Mindenki menekülni akart, de mivel nem lehetett tudni, hogy mi a gond, nem volt irány sem. Az emberek csak akadályozták és tiporták egymást, amitől persze tovább nőtt a pánik. Szerencsére be tudtam húzódni egy kapualjba. Viszketni kezdett a fejbőröm, majd ez az érzés kellemetlen szúrós csiklandozásba váltott át. Beletúrtam a hajamba, és valami furcsa nedvességet éreztem. Döbbenten bámultam az ujjaimon végigcsorgó fekete folyadékot, ugyanazt, ami halálos vonalakat rajzolt annak a lánynak a fejére. Maró fájdalmat okozott az anyag, de egy kis bőrpírtól eltekintve semmi nyoma sem maradt. Másokkal ellentétben könnyen megúsztam ezt a dolgot. A lassan oszló tömeg több száz embert hagyott maga után, akik vérezve fetrengtek a földön, vagy mozdulatlanná dermedtek az egyre nagyobb, tócsákban.
    Fekete eső ömlött az égből, és ömlik azóta is egyfolytában. Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy lám, Isten a világot hat nap alatt teremtette, azután megpihent. Most valószínűleg felébredt a szunyókálásából, körülnézett és úgy döntött, hogy ugyanennyi idő alatt elpusztítja az egészet, majd belepúzik a semmibe, méltó emléket állítva az emberiségnek.

    – Nina, add ide a távirányítót légy szíves – kértem. – Majd én keresek valami műsort, ami mindkettőnknek jó, csak ezt ne csináld. Ha akarod, berakok neked egy DVD-t. Talán van is valahol néhány rajzfilmem.
    – Nem akarok rajzfilmet nézni! Hány óra van?
    – Fél nyolc.
    – Akkor mindjárt kezdődik az Öngyilkos Gála!
    – Na, azt egész biztosan nem nézheted meg! – jelentettem ki.
    – Nem vagy az anyukám, nem mondhatod meg nekem, hogy mit nézhetek meg!
    – Az igaz, viszont a tévé az enyém. Én pedig rajzfilmet akarok nézni, tehát te is azt fogsz. Láttad a Chihiro szellemországbant?
    – Nem – ingatta a fejét. – Miről szól?
    – Majd meglátod.
    – Nem látom meg. Én az Öngyilkos Gálát akarom. A szellemektől egyébként is félek.
    – De ez sokkal izgalmasabb – próbálkoztam tovább. – Egy kislány a főszereplő, még hasonlít is rád kicsit. A szüleivel utazik egy kocsiban, és eltévednek. Találnak egy kihalt falut a semmi közepén, ahol betérnek egy étterembe. A pult tele van mindenféle finomsággal, de nincs pincér, nincs személyzet, még egy vécésnéni sem. Apu és anyu megkóstolja az ételeket, de nem bírják abbahagyni az evést, ezért disznókká változnak. Ekkor Chihiro megpróbálja…
    – Ez nem érdekel – legyintett Nina. – Az Öngyilkos Gálát akarom nézni.
    – Mondom tovább – emeltem fel az ujjam. – Kiderül, hogy az ételeket nem szabad megenni, mert az a szellemeké, akik a közeli fürdőbe járnak tisztálkodni, ezért történt a baj. Chihiro segíteni szeretne a szülein, ezért elmegy a fűtőhöz, és munkát kér tőle.
    – Ezt most találod ki – nevette el magát. – Egyébként is, ha a szülei megbetegedtek, akkor csak annyit tehet, hogy elviszi őket a semlegesítő állomásra, ezt mindenki tudja.
    Itt feladtam a beszélgetést. Be kellett látnom, hogy képtelen vagyok benne lelkesedést ébreszteni a mesék iránt, mert el sem tudja képzelni a világot mérgező eső nélkül. Nem érti meg, hogyha valakit elvarázsolt egy gonosz hatalom, azért küzdeni kell, nem pedig egyszerűen belenyomni egy méreginjekciót.

    Ahányszor próbálták analizálni a cseppeket, annyiféle eredmény született. Az indiai központ arról számolt be, hogy egy rendkívül bonyolult szerves vegyületről van szó, a Royal Society-ben viszont radioaktív elemeket, foszfort, sőt furcsa mód nemesgázokat is találtak a folyadékban. A NASA laboratóriumaiban megdöbbenve tapasztalták, hogy az anyag minden tulajdonsága egyezik a desztillált vízével, kivéve, hogy kétszer olyan sűrű, és egy cseppet sem átlátszó. A legközelebb talán egy japán kutatócsoport vezetője járt az igazsághoz, aki egy interjúban kijelentette, hogy ez az egész nem más, mint egy rossz vicc. Olyan valakinek a humorérzékével került szembe a tudomány, aki mérhetetlenül intelligensebb és gonoszabb, mint az egész emberiség, tehát kizárásos alapon csak a Teremtő állhat az események hátterében. A tréfa annyira jól sikerült, hogy másfél év alatt felére zsugorodott a föld lakossága. A külvárosokban százezerszámra épültek a krematóriumok, és okádták tele gusztustalanul édeskés füsttel az eget. Az öt lakott kontinens egy hatalmas megsemmisítő táborrá változott, ahonnan nem volt menekvés, csak a kéményeken keresztül. Ekkor már sokakban felvetődött, hogy talán mégsem virágos jókedvében cselekszik odafent az öreg, talán mégsem vicc ez az egész, hanem vérbosszú, egy keserű megtorlás. Innen az eső közismert elnevezése: Isten könnyei.

[...]

    Az eső ellen nem lehetett védekezni. Utat talált a legkisebb résen keresztül is, semmiféle szigetelés, vagy tömítés nem segített. Az egyre modernebb, szkafanderszerű esőkabátok fabatkát sem értek, sőt még az atombiztos óvóhelyek betonpadlóit is fekete tócsák borították. Egyébként sem volt hova bújni előle, mert Isten könnyeit beitta a föld, és Isten könnyei ömlöttek a megáradt folyókból a mérgezett tengerekbe. Nem csak az ivóvíz, hanem közvetve minden élelmiszer fertőzött volt. A TV-Shopban már nem huszonnégy sebességes krumpliszeletelőt reklámoztak, hanem mágikus víztisztító tablettákat, meg mikrosütőt, ami a piramisok arányaiból kimatekolt különleges frekvenciával semlegesíti az anyagot. Óriási üzlet lehetett, hiszen a haldoklóknak legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy az ügyfélszolgálattal hadakozzanak, és érvényesítsék a három hónapos visszavásárlási garanciát.
    A felhőréteg blokkolt minden frekvenciát, ezért elveszett a kapcsolat a műholdakkal és a föld körül keringő űrhajókkal. A teleszkópok megvakultak, és többé semmiféle információnk nem volt a világegyetemről, sőt az sem volt biztos, hogy létezik-e még egyáltalán. Megszűnt az ár-apály mozgás, ami egyértelműen arra utalt, hogy a hold elszabadult, vagy nyom nélkül megsemmisült. Tudományos magyarázat híján elterjedt az a nézet, hogy a Teremtő egyszerűen elbontotta a díszleteket. Nincsenek már csillagok, bolygók, galaxisok, hanem a föld önmagában lebeg a semmi közepén. Ebből már egyértelmű, hogy véget ért a szereplésünk meg az is, hogy kollektíven lemondhatunk a happy end-ről. Isten nem fárasztja magát azzal, hogy különválassza jókat és rosszakat, hanem példás bosszút áll az emberiségen, mielőtt végleg becsukja a boltot. A büntetésünk pedig nem más, minthogy magunkra hagy minket mindazzal a bánattal, amit okoztunk. Precízen kivonta a Nílusból az egyiptomi rabszolgák könnyeit, a Földközi tengert megtisztította Róma emelkedett bújától, Európa tavaiból és folyóiból pedig felszippantott minden sós cseppet, ami az inkvizíciónak köszönhetően került oda. Nem feledkezett meg Napóleon árváiról, az indiánokról és a néger rabszolgák halk sírásáról sem. Gondosan kiürítette Birkenau szennyvízárkait, és Szibéria havából is lapátolt bőven egy hatalmas üstbe. A számadást precízen vezette, ezért feljegyzett minden palesztin anyát, akinek a fia követ dobott, és golyót kapott a fejébe, de észben tartotta az egyedi eseteket is. Minden egyes könnycseppet összegyűjtött, amit kiontott és kiontatott az emberiség tízezer év alatt, és ezt most nemes egyszerűséggel a nyakunkba borítja.
    Beledöglünk, ez nem vitás.

[...]

    Az állatvédők, hívők és igazhívők ugyanúgy hullottak, mint a sorozatgyilkosok és a prostituáltak. Mivel mindenféle logikát nélkülözött a rendszer, lehetetlen volt megállapítani, hogy ki mikor, milyen okok hatására betegszik meg.
    Egy időben listát vezettem az ismerőseimről. Felírtam az alapvető tulajdonságaikat, az életkorukat és minden lényeges adatot, valamint heti rendszerességgel tudakozódtam az egészségi állapotuk felől. Ha valaki eljutott a végstádiumba, meglátogattam és leültem vele beszélgetni, hátha kiderül valami apróság, ami segíthet nekem megérteni ezt a dolgot. Így volt ez a könyvelőmmel is, akit egyébként abszolút pozitív személyiségnek tartottam. Dermesztően nagy volt a melle, zseniálisan fedezte a pénzügyi botlásaimat, sőt egyszer azt a botrányt is elsimította, amikor valami apróság kicsapta nálam a biztosítékot, és úgy döntöttem, nem veszek részt többé aktívan az ökoszisztémában.
    Ültem az ágya mellett, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ez az oszlásnak indult, de valami rejtélyes erő hatására még lélegző teremtmény az egyik legközelebbi barátom. Félgőzzel keresgéltem a szavakat, mert igazából minden gondolatom akörül forgott, hogy vethetnék véget mihamarabb ennek a látogatásnak. Valamit mégis mondanom kellett, hát megkérdeztem tőle azt, amit sohasem értettem vele kapcsolatban:
    – Hogy lehet az, hogy kedveltél engem, meg az írásaimat? Hisz kettőnk közül mindig te voltál a pragmatikus, én pedig simán hittem a mesékben, a csodában meg a nagy buta szerelemben. Amikor ilyesmikről beszéltem, mindig kinevettél és elhajtottál.
    – Azért, mert ezek nekem is megvoltak, csak meg kellett védenem magam.
    – Mitől? – kérdeztem.
    – Sose hagynék akkora támadási felületet, mint te. Sose teszem fel az utolsó pénzemet a piros hetesre, ezért nem is várom, hogy bejöjjön… emlékszel, amikor éppen nem sikerült az aktuális csodád, és kijelentetted, hogy mindennek vége? Nem tudtalak volna megvédeni, ha ugyanolyan vagyok, mint te.
    – Aha… – feleltem és eszembe jutott, hogy Isten talán a képmutatást bünteti a legkeményebben.

    Gondoskodni kellett a mérhetetlen sok halottról, meg azokról is, akik szerettek volna véget vetni a szenvedéseiknek, így jött létre minden idők legbizarrabb hivatala, a semlegesítő szolgálat. Az öngyilkosság-ipar állami monopóliummá vált, és ha valaki megpróbálta lekerülni őket, példás büntetésre számíthatott. Mivel a hullákat már nem lehetett felelősségre vonni, a családjukkal fizettettek hatalmas pénzbírságokat. A semlegesítő szolgálatnak külön nyomozócsoportja volt, akik felderítették az elhunyt kapcsolati hálóját, és a legfontosabbnak ítélt öt személynek benyújtották a számlát. Nem segített a közvetlen hozzátartozók hiánya sem, mert felkutatták a barátokat, ivócimborákat, legális és eltitkolt szeretőket, sőt még a sarki trafikos is szívhatott miatta, ha bebizonyították, hogy vásárlás közben magánbeszélgetést folytatott a gyanúsítottal. Mindenki felelt mindenkiért, és ha eljött az idő, az egyszeri embernek nem volt más választása, minthogy jelentkezik a területileg illetékes semlegesítő állomáson, befizeti a nagyjából egy havi átlagfizetésnek megfelelő térítési díjat, és higiénikusan, ellenőrzött körülmények között távozik az élők sorából. Persze voltak földalatti szervezetek is, akik az ár negyedéért elvégezték a piszkos munkát, de ezeket figyelte a titkosszolgálat, elég macerás volt velük kapcsolatba kerülni, lebukás esetére pedig semmiféle garanciát nem vállaltak.
    A szolgálat narancsszín ruhás munkatársai naphosszat járják a várost hatalmas, harminc rekeszes halottaskocsikkal. Bepakolják azokat, akik az utcán haltak meg, és három naponként bekopognak minden lakásba. Nem csak szállítási joguk van, hanem házkutatást is tarthatnak bármikor. Ha mérget, öt szemnél több altatót, vagy lőfegyvert találnak bárkinél, jegyzőkönyvet vesznek fel, és rendőrségi felügyelet alá vonják az illetőt, aminek a költségeit természetesen állnia kell. A semlegesítő szolgálatnál nem csak a büntetés és elrettentés módszerével élnek, hanem minden lehetséges fórumon reklámozzák is magukat. Ők hozták létre például az Öngyilkos Gála című tévéműsort is, ami azt a komoly nézeteltérést okozta Nina és köztem.

    A kislány kérdőn nézett rám, én pedig megvontam a vállam. Nem tudtam meggyőzni, de egyébként sem lett volna értelme tovább próbálkozni. Ugyanabban a világban élünk, ugyanaz lesz a sorsunk, annyi különbséggel, hogy én felnőhettem, szerelmeskedhettem, sőt még az angyal is megvolt, neki pedig semmi ilyesmiben nem lesz része. Nem lesz belőle bakfis lány, nem fog beleszeretni a második padban ülő fiúba, és nem fog sírni miatta, mikor az osztálykiránduláson elvonul a bokrok közé az iskola kurvájával. Nem kap majd gyönyörűen kimunkált szerelmes levelet, sose rajzol üvegfestékkel egy kavicsra színes halat, nem veszi el senki és nem lesz kitől elköszönnie, amikor lejár az ideje. Nyolc óra előtt öt perccel abbahagyta a távirányító nyomogatását, és teljes kényelembe helyezte magát.
    Várta a mesét.

    Alig tíz percnyi mosópor és esőkabát reklámot kellett túlélnünk, amikor elsötétült a képernyő, majd megjelent az öngyilkos gála rózsaszín logója. Ez nem volt más, mint egy szimpla kis körvonal, amivel a halottak pozícióját szokták jelölni helyszíneléskor. Alatta a műsor "Búcsúzzon látványosan szeretteitől!" szlogenje villogott, mellette pedig az a háromjegyű telefonszám, amin szavazni lehet a produkciókra, és bejelentkezni otthoni emelt díjas, vagy szimpla semlegesítésre. Szirénával aláfestett ipari zenével nyomták az agyunkba a feszültséget, majd egy katartikus váltással bejelentkezett a stúdió. Egy szemüveges nő igazgatta szimmetrikusan tépett fizuráját, mellette pedig egy kettő pont nullás tenyészbarom terpeszkedett, aki előre-hátra tologatva az álkapcsát beszélni kezdett:
    – Jó estét, kedves nézőink! Ma este is jelentkezik a semlegesítő szolgálat szórakoztató műsora, az Öngyilkos Gála! Búcsúzzon ön is látványosan szeretteitől, iktassa ki magát otthon, meleg családi légkörben, vagy a lakóhelye szerint illetékes semlegesítő állomáson! A képernyőn Jane Bauer, és…
    – Thomas Collins, aki az épp gyengélkedő Dave Fostert helyettesíti – vette át a stafétát a nő.
    – Ki tudja – húzta fel a szemöldökét Collins. – Hátha viszontlátjuk a következő adásban, csak nem műsorvezetőként, hanem versenyzőként… feltéve, ha ezt nem tiltja a szabályzat.
    – Feltéve, ha ki tud izzadni magából egy látványosnak ígérkező pályamunkát… Nos Thomas, milyen a mai felhozatal?
    – Nagyon érdekes tervek érkeztek, és ezekből stábunk kiválasztotta azt a hármat, aminek alkotói lehetőséget kaptak, hogy adásunkban valósítsák meg az ötleteiket. A szabályokat már mindannyian ismerik, kedves nézőink! A műsor időtartama alatt a 665-ös telefonszámon szavazhatnak a legszimpatikusabb versenyzőre. A legtöbb szavazatot begyűjtő produkciót bemutató játékos nyereménye egy emelt színvonalú, helyhez és időhöz nem kötött semlegesítés, melyre neki már természetesen nem lesz szüksége, de közjegyzőnk előtt hitelesített kedvezményezettje bárhol, bármikor élhet vele. Ha éppen utazás alatt lenne szükség ránk, akár Nepálban is felkeressük a szerencsés nyertest, és magasan képzett munkatársaink szakszerűen átsegítik a másvilágra!
    – Ne feledjék telefonszámunkat – mutatott felfelé Jane Bauer –, hiszen a szavazók közt három darab, normál semlegesítésre beváltható, ötven százalék kedvezményt nyújtó kupont sorsolunk ki! Érdemes, hát velünk játszani! Dőljenek most hátra, és tekintsék meg első beszámolónkat, amit egy festői szépségű kis településen rögzítettünk. Ismerkedjenek meg Vincenttel, aki nem a szavak embere, tettei viszont nem hétköznapi kreativitásról tanúskodnak!
    Egy zöld spalettás házikó udvarán állt Jane Bauer, hipermodern, szexi szabású esőköpenyben. Csenevész gyümölcsfák sorakoztak a kertben, aminek közepén egy szőlőlugas terpeszkedett. Ringó csípővel, kecsesen cuppogva a sárban, odasétált egy negyvenes férfihez, akinek keze-lába reszketett, és egy kisméretű narancssárga láncfűrészbe kapaszkodott. A rágcsálószerű arcról ömlött az izzadtság, és beesett kis disznószemeivel riadtan méregette a műsorvezetőt. Jane tisztes távolságra megállt tőle, majd szélesen elmosolyodott:
    – Jó napot, Vincent! Meséljen nekünk arról, hogyan támadt az az ötlete, hogy láncfűrésszel kövessen el harakirit?
    – Én… csak… most nem tudom, hogyan…– motyogta Vincent.
    – Nyugodjon meg, semmi gond. Ilyenkor természetesen mindenki feszült kicsit, pláne ha először csinálja. Beszélgessünk talán másról, hiszen a tévénézők szeretnék megismerni önt. Nagyon szép ez a kert! Hogyan óvja meg a gyümölcsöket a…
    Vincent vett egy mély lélegzetet, letérdelt, gyors mozdulattal beindította a láncfűrészt, és belevágta a gyomrába. Ujjnyi cafatok szakadtak ki a hasfalából, amik beterítették Jane-t és a fél stábot. A mélyen ülő kis szemek kidülledtek, tüsszentés-szerű nyögés tört fel a férfiból, majd meghúzta a gázkart, és felrántotta a szerkezetet egészen a mellkasáig, amit gyakorlatilag kifordítottak a láncszemekre szerelt éles vágótüskék. Vincent elernyedt, csendben az oldalára dőlt, csak a motor köhécselt alapjáraton, miközben a kamera ráközelített és aprólékosan bemutatta a produkció végeredményét.
    – Ennyi az egész? – kérdezte Nina csodálkozva.
    – Ennyi – feleltem és rágyújtottam egy cigarettára.

[...]

    A szünetben kimentem a konyhába és megetettem a mosogatógépet. Az utolsó versenyszám előtt a semlegesítő szolgálat saját gyártású, unalomig ismételt reklámjait nyomták. Propagálták a garantáltan fájdalommentes technológiát, amit csekély felárért kémiai úton indukált pszichedelikus élményekkel is lehet fűszerezni. A hozzátartozóknak különböző méretű és színű dobozkákat ajánlottak, amikben átvehették az ügyfeleket, de lehetett választani a hamvakkal kevert festékből készült tájkép – külön kérésre portré –, és a méregdrága emberi szén alapú műgyémántok között is. Az edények rendezgetése közben néha rápillantottam Ninára, aki úgy vigyorgott, mintha a képernyőn hatalmas eperszemek hullanának az élő kultúrát (okos penészt) tartalmazó joghurtba, és nem a halottak költséghatékony tárolását ismertetnék éppen. A vidám színekben pompázó porcelánsünis urna kicsit sok volt nekem, úgyhogy becsuktam az ajtót, benyakaltam egy nagy pohár gint, és kibontottam azt a marcipános csokit, aminek a létezését sikeresen eltitkoltam Nina elől.

    Visszaültem a fotelbe és jóindulatom jeléül felé nyújtottam az utolsó két megmaradt kockát, de nem vette el. Mereven, falfehér arccal bámulta a tévét. Megbökdöstem a vállát, de arra sem reagált.
    Egy harminc körüli, mosolygós nőt zsongtak körül éppen a tűzszerészek, homokszín rudakat és zöld zsinórokat aggattak a testére. Az alig élő halott szindróma torzított persze a vonásain, de valahonnan ismerős volt. A kis macskaorr, az érdekes ívű ajkak, még a vállának a vonala is emlékeztetett valakire, de sehogy sem akart beugrani. Elsőre azt tippeltem, hogy valamelyik szeretőm lehetett régebbről, de abban biztos voltam, hogy az ember nem felejt el egy ilyen nőt, már emlékeznem kellett volna a nevére. Vigyorogva szemezett a stáb férfitagjaival, mintha egy tehetségkutató verseny elődöntőjében lenne, ahol még számtalan lehetőség, tapsvihar és átpezsgőzött éjszakák várnak rá. Beteg volt, meghalni jött ide, mégis átverte valahogy a szemeimet, mert egy gyönyörű gyermeket láttam ott az eltakarítandó mocsok helyett. Nem is kellett tovább gondolkoznom, mert egyből rájöttem, hol láttam én ezt az orrot, az apró szájat, és ezeket a vörösesszőke fürtöket.
    – Nina – próbáltam érthetően beszélve leplezni az idegességemet. – Add ide most a távirányítót, és menj ki a szobából.
    Hallgatott.
    – Komolyan mondtam – emeltem fel a hangom.
    Semmi.
    – Kérlek…
    Lassan felém fordult és a köntös ujjával megtörölgette a szemeit.
    – Ha kimegyek… akkor ez másképp lesz anyukámmal? – kérdezte.
    – Figyelj rám – meg akartam simogatni a haját, de nem hagyta. – Ez nem élő adás. Tegnap vették fel, vagy tegnapelőtt. Amit most látunk, az megtörtént. Nem lehet rajta változtatni.
    – Akkor már…
    – Igen… de látod, beteg volt. Már nem fáj neki semmi.
    – Hol van akkor most?
    El kellett ismernem, hogy fogalmam sincs róla, de szerencsére eszembe jutott egy furcsa gyerekkönyv, ami egyszer a kezembe akadt, és beszélni kezdtem róla. A halálról szólt, tele színes rajzokkal. A szerző megpróbálta elmagyarázni, mi történik a nagypapával, miután eltemetik. Miért fordulhat elő, hogy az a lány, aki tegnap még négyesre felelt kémiából, nem jön soha többet iskolába, és még jó néhány olyan élethelyzetet ismertetett, amikor egy gyerek szembekerülhet a visszavonhatatlannal. Az egyik oldal tele volt színes foltokkal, ott éppen a mennyországról volt szó. Egy nagy fekete paca jelezte a materialista világnézetet, miszerint halálunk után a nagy semmi jut nekünk osztályrészül, de szerepeltette a klasszikus bárányfelhős-aranypalotás verziót is, sőt kijelentette, hogy a mennyország lehet tetszés szerint bármilyen színű. Tessék, ha a kedvenced a zöld, akkor majd ez vesz körül, amíg világ a világ, de lehet akár piros, vagy egyenesen aranyszínű az egész. Lehet bármilyen, hiszen ott mindenkivel az történik, amit nagyon szeretne, amit ez a kicsinyes, mindenféle törvényekkel terhelt világ nem képes megadni. Mire végére értem a mondókámnak, Nina valamennyire felengedett, arról viszont hallani sem akart, hogy kikapcsoljam a tévét.
    – Elköszönök anyutól. Egyébként meg te is megnézheted, amikor majd én fogok szerepelni az Öngyilkos Gálában – zárta le a témát.

    – Kedves nézőink! A mai adás utolsó versenyzője következik, egy bátor hölgy, aki különösen látványos produkcióra készül! A helyszín sem mindennapi, hiszen a város legmagasabb irodaházának tetején állunk. Tekintsenek csak körbe, milyen csodálatos a panoráma! Fogadják szeretettel Tinát, aki szó szerint az est fénypontja lesz, ha sikerül neki a mutatvány!
    A fekete mellényes tűzszerészek közben tovább ténykedtek a nőn, akinek a testére több réteg, legalább három öngyilkos merénylőnek elegendő robbanószert pakoltak fel. Ő azonban, mintha fogalma sem lenne róla, mi készül itt, csak mosolygott tovább, sőt egyenesen beleintegetett a kamerába. Nina persze visszaintegetett neki, én pedig olyasvalamit kezdtem érezni, amire cseppet sem számítottam: Szégyelltem magam. Nem azt, hogy végignézem a műsort, nem is ezt a furcsa helyzetet, vagy a rohadásnak indult világot, hanem csak saját magamat. Azt, hogy létezem, anélkül, hogy ennek a szükségességét bármilyen érvvel alá tudnám támasztani. Ha akkor, ott megjelenik az angyal, és közli velem, hogy lehet egy kívánságom, azt kértem volna, hogy nyomja meg a delete gombot, és visszamenőleges hatállyal töröljön el engem a föld színéről.
    Amikor végeztek a technikusok és bólintott a vezetőjük, Jane Bauer odalépett a nőhöz és az orra alá tartotta a mikrofont.
    – Kedves Tina, üdvözöljük az Öngyilkos Gálában! Meséljen talán valamit a produkciójáról!
    – Mindig is szerettem volna egy űrhajót.
    – És? – értetlenkedett Jane.
    – És most van – mutatott végig magán Tina nevetve.
    – Mintha ezek dinamit rudak lennének.
    – Nem, nem, ez az én űrhajóm, csak álcázva van. Ha elindul, gyorsabb lesz, mint egy üstökös és persze – pirult el szerényen – sokkal szebb is.
    – Ne haragudjon, de továbbra is kétségbe vonnám, hogy ez egy űrhajó. Az űrben köztudottan nagyon hideg van, de kabint nem látok, sőt még szkafander sincs magán.
    – Nem is lesz rá szükség. Fénycsóvákká fogok változni. Nagyon szép fénycsóvákká… Miután átalakultam, már nem lesz gond a hideg, és ide-oda repkedhetek a galaxisok között. Először a Holdat nézem meg, aztán a Szaturnuszt, és megyek tovább, amíg csak elfogynak a csillagok. Ha végeztem minddel, talán visszajövök ide még egyszer, de ez egyáltalán nem biztos.
    – Szóval ezek a rudak a testén… tűzijáték-rakéták? – kérdezte Jane Bauer.
    – Igen… kék, piros, narancssárga, pörgős meg szikrázós, és zenélős meg rózsaszín.
    – Biztos működni fog ez?
    Ekkor előrelépett az egyik tűzszerész, és miközben átvizsgálta Tina felszerelését, elmagyarázta, hogy mindent pontosan kiszámoltak. A hölgy ötvenegy kiló, és pontosan annyi rakétát pakoltak rá, ami háromszáz méter magasra repíti, ahol másfél másodperces késleltetéssel begyújtják a különböző típusú robbanófejeket.

    Mindenki behúzódott egy biztonsági üvegfal mögé, lekapcsolták az összes reflektort, és csak egy fejlámpa világította meg Tinát.
    – Kedves nézőink! Hamarosan indul a visszaszámlálás, ezzel együtt megkezdjük a szavazatok fogadását is. Küldjék el a 665-ös telefonszámra a Tina, vagy Vincent szót, aszerint, melyik versenyzőt találták a legszimpatikusabbnak. Béla sajnos kiesett a versenyből, mert a szabályaink értelmében csak akkor tekinthető sikeresnek egy produkció, ha egyértelműen megállapítható a halál beállta. Ez természetesen Tinára is vonatkozik, de a kockázatelemzések során arra jutottunk, hogy szemernyi esélye sincs a túlélésre, ezért megelőlegezzük neki a bizalmat. Ne feledjék, minél több szavazatot adnak le, annál nagyobb esélyük van arra, hogy nyerjenek egy ötven százalék kedvezményre jogosító kupont, melyet bármelyik semlegesítő állomáson beválthatnak! Várjuk jelentkezésüket az adásba, és ha kellően fantáziadús tervvel állnak elő, önök is olyan látványosan búcsúzhatnak szeretteiktől, mint Vincent, vagy Tina! Kezdődjék a visszaszámlálás! Tíz, kilenc, nyolc, hét…
Narancssárga lángok borították el Tina lábait. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de a tolóerő megtámasztotta és felemelkedett. Négy-öt másodpercig tartott a repülés, majd kiégtek a rakéták, és ellobbant a fénycsóva. Meglepő módon ezután nem történt semmi, csak a nagy sötét semmit csodálhattam a képernyőn.
    – Most mi van? – kérdezte Nina.
    – Talán anyukádnak jobb ötlete támadt, például… – szerencsére nem tudtam folytatni a félig sem kigondolt hazugságot, mert közben elkezdődött:
Kigyulladt egy csillagszóró, majd hirtelen még vagy száz, amik pörögve távolodtak egymástól. Világító kék ködöt hagytak maguk után, aminek a belsejében apró villámok cikáztak. Lassan spirálformába rendeződött ez a furcsa anyag, és zsugorodni kezdett. Mielőtt teljesen eltűnt volna, sárga nap ragyogott fel odafönt. Gyorsan növekedett, mint egy lufi, rózsaszínbe, majd pirosba váltott, zöld pöttyök táncolták körül, aztán egy villanással szétfröcskölődött az égen. Nem maradt belőle más, csak milliónyi fehér csillag, amik úgy hulltak alá, mint a falevelek.
Félelmetesen gyönyörű volt. Annyira leblokkolt, hogy még levegőt sem voltam képes lenni, Nina viszont kipirult arccal ugrált a fotelben, és tapsikolt:
    – Ugye? Ugye, hogy az én anyukám volt a legügyesebb? Küldd be a nevét, neki kell nyerni, mert teljesen ő volt a legjobb!
    Engedelmesen elővettem a telefonomat, és elküldtem a Tina szót a 665-ös számra.

[...]