Dániel újra próbálkozik. Nem adja fel. Alkoholproblémái után most egy depressziós városban esett lehangoló szexuális kalandjával sokkolja a szerkesztőséget.
    Itt kérek elnézést azoktól, akiknek még nem dolgoztam fel az anyagát. Egyszer biztos utolérem magam. Tündéreket továbbra is lehet (KELL!) küldeni a b.lotterfeld/kukac/gmail/pont/com címre.

    Chemnitz lehangoló hely.
    Nem, ezzel nem mondtam túl sokat.
    Az egyik leglehangolóbb hely a világon. Tudod, ezt a várost hívták régen úgy, hogy Karl-Marx-Stadt. Továbbiakban KMS. A belváros mindössze egy tér, egyébként Honecker öröksége mindenhol. Elhagyott lakótelepi tömbök lehegesztett ajtókkal, kitört ablakokkal, összegraffitizett, omladozó vasútállomás (Chemnitz Mitte b+!), a város közepén düledező, romos gyártelep, melyet már rég birtokba vett a radioaktív flóra és fauna. Az ottani felvonulási téren még áll Marx 8 méteres fejszobra, ugyanolyan sztoikusan bámulja a világ legdepresszívebb plázáját most, mint ahogy régen nézte az előtte felvonuló műmosolyokat. Az utcán por, bűz, német szó, piszok - Arany Jánosnál jobban nem lehet leírni.
    A külváros, ahol a cégem szállást foglalt nekem, még szörnyűbb. A gyorsforgalmi út melletti hotel nem is lenne rossz, ha nem raktáráruház hátára és egy postai logisztikai központ hatalmas parkolójára látnék. Minden elhagyatott, szürke, lehangoló, a szitáló eső, a naphosszat tartó félhomály pedig még tovább rontja az ember hangulatát. Ebbe a városba csak villanyborotvát vigyél, komolyan mondom.
    Nem is tudom, hol olvastam a hotelszobákról, hogy a lélektelenségük az, ami miatt olyan sokan lesznek öngyilkosok ilyen helyeken megszállva. Egy hotelszobában szörnyen lecserélhető vagy. Hiába találnak meg felvágott erekkel az ágyban, két nappal később már semmi nem emlékeztet halálod helyszínén arra, hogy valaha is léteztél.
    Nem csoda, hogy rosszul bírtam a kiküldetést. Bár a feleségemmel úgy tettünk mindketten, mintha nagyon sajnálnánk, titokban azért mindketten örültünk, hogy egy hónapig nem látjuk egymást. Hat év házasság nagyon hosszú lehet, főleg ha nem mennek túl jól a dolgok. Hasfájós a gyerek, folyamatosan átüvölti az éjszakákat, mindketten szorongunk a pénz miatt, túl sok túlóra, túl kevés idő magunkra, elhízás, veszekedés. Szex pedig természetesen gyakorlatilag nincs, de nem is hiányzik. Fáradtak vagyunk hozzá mindketten.
    Munka, hotel, tévé. Sokáig ennyi.
    Negyedik hét. Félőrülten járom a külvárost, jobb a gyorsforgalmi mellett elázni az októberi esőben, mint az I Love New York-ot bámulni a német MTV-n.
    Másfél óra gyloglás után meglátok egy szuterén fölé felfestett "Spielothek, Internet!" feliratot. Megváltás. Bár egész nap a monitort nézem, internet nincs, függőség viszont van. Fura, mennyire jól el lehet tölteni az időt érdektelen linkek végigkattintgatásával.
    Hat lépcső le, félhomály, villogó játékautomaták. Egyetlen vendég van, egy hatalmas darab kockafrizurás német nyomogat egy automatát. Szemmel láthatólag nincs szerencséje, de egyelőre nem rajtam akarja levezetni a dühét. A pulthoz sétálok, rettenetes németséggel közlöm, hogy netezni szeretnék, a szőke lány rámutat a gépekre, rámmosolyog, és megkérdezi, kérek-e valamit inni. Sör nincs, iszom kólát.

    Leülök a számítógép elé, és akkor esik le, milyen gyönyörű is ez a lány. Közhely, hogy a német nőknek hosszú, szőke haja és nagy melle van? Sokan így gondolják, pedig nincs így. Főleg nem Szászországban. Mindenesetre ő mégis ilyen. Oda sem figyelve netezem kicsit, közben a szemem sarkából folyton őt lesem. Hamar észreveszi, elszégyellem magam, de nem kell. Teljesen nyíltan mosolyog rám, visszabámul.
    Lelövöm a gépet, odaülök a bárpulthoz, beszélgetni kezdünk. Görcsösen próbálom összerakni a német mondatokat, hol sikerül, hol nem. Nem bánja, kuncog a béna vicceimen, a munkámról kérdez, közel hajol, és csak mereszti-mereszti rám hatalmas szemeit. A színét nem látom a félhomályban, de valószínűsítem, hogy kék. Szeretem a közhelyeket.
    Olyan simán megy minden, hogy már ez önmagában elég, hogy lehangoljon. Kamaszkorom jóképűségének romjai, a bő pullóver és a félhomály még akár jó pasit is csinálhatna belőlem, de fájdalmasan tudatában vagyok, hogy nem így van. Egy "Privat" feliratú helyiségből Bacardi is kerül. Rum-kóla. Ahogy adja, véletlenül / szándékosan végigsimít az ujjaimon. Hol dolgozom? Jónevű cég, a mérnökök jól keresnek. Ő nem keres jól, még a lakbérre is alig futja. Most is lóg még 20 Euróval, de annyija sincs, alig mer hazamenni.
    Persze van nálam. Persze a kötelező körök után odaadom, ő pedig persze kézen fog és az egyetlen vendégre ügyet sem vetve bevisz a "Privat"-ba.
    Nem csókolhatom meg, lehúzza a nadrágomat és leültet a szakadt heverőre. Persze jól csinálja. Egyik percben lágy, másikban erőszakos, váltogatja a ritmust, nekem pedig persze nem kell sok, és hörögve élvezek, kispriccelem minden haragomat, keserűségemet, csalódottságomat és öngyűlöletemet, ő pedig szívja, szívja, hogy úgy érzem, minden szervem távozott a farkamon keresztül.
    Felhúzom a nadrágom, majd őt is felhúzom magamhoz és szájon csókolom, amitől úgy meglepődik, hogy hagyja. Engem nem zavar, hogy a saját ízemet érzem, csak az, hogy meglátom a ráncokat a szeme körül.
    Nem értem, mit keresek itt. Elköszönök, mondom, hogy holnap bejövök, ő úgy tesz, mintha elhinné. Egymásra mosolygunk, érzem, hogy az arcomon inkább vicsor ülhet, de ő sem túl meggyőző.
    Becsatolom az övemet, kimegyek a "Privat"-ból, felmegyek a hat lépcsőn és elindulok a hotel felé a szitáló esőben. Remeg a lábam, de jól esik a séta. Legalább a jó levegőn vagyok. Ő pedig lent a sötét játékteremben, a cigarettafüstben kínálja tovább ragyogó mosolyát, puha száját.
    Keleten még a tündérek sem repülnek.

Elkerülnek a nők
az életem tipikus keleti csőd!

- üvöltöm bele a régi számot Karl Marx éjszakájába, majd megszaporázom a lépteimet. Kezdek fázni.