Írtam már a Control-ról, lelkendeztem jó nagyokat, hogy bemutatják a magyar mozik (ha valaki nem olvasta volna, ez nem a metrós sztori, hanem a Joy Division zenekar pályafutását bemutató film). A kínkeservvel összehozott posztom senkit sem érdekelt, összesen egy komment érkezett rá. Morogtam is, hogyezekamaifiatalok, de miután végignéztem - nem kevés papírpénzért -, azt kell mondanom, hogy nektek volt igazatok.
    A film borzalmas. Fertelem, horror, döghalál.
    Tanult filmrendező barátom szerint csak akkor szabad lefikázni egy művet, ha a hivatásos, avagy önjelölt kritikus érthetően el tudja mondani, hogy mi nem jó, miért nem jó. Mindez még kevés a magas lóhoz, mert aki okosan odamondogat, az vezesse le azt is, hogy ő mit csinált volna másképpen. No, én most megpróbálom ebben a szellemben.
    A történet a nyolcvanas évek elején játszódik, és valamiért azt gondolták az alkotók, hogy a képi világ akkor lesz hiteles, ha fekete-fehérben forgatnak. Már ez nagy hiba, mert éppen ekkor durrant nagyot az underground vonal. Sötét volt a klubbokban, de ugyanakkor színes kavalkád töltötte meg a pincéket. Ez az évtized számomra olyan, mint egy végenincs karnevál, ezért nem szeretném olyan körülmények között viszontlátni, mintha egy egy világháborús, vagy ősszovjet propagandafilmet néznék. De tényleg. Minden szürke, külvárosi, elhasznált, lehangoló, és halálosan nyomasztó. Ülj le fiam, egyes.
    Rendben, van egyfajta varázsa a fekete-fehérnek, de legalább a koncerteket és a zenekar stúdiófelvételeit forgathatták volna színesben, és már nem az lett a legkomolyabb effekt a mozivásznon, hogy pattogatott kukoricát dobálok vetítőgép elé.
    A forgatókönyvíró meg oltottmeszet tolhatott véletlenül kokain helyett, ugyanis a főhős - kapaszkodjatok meg - nem a Joy Division zenekar, nem Ian Curtis, hanem a felesége, Deborah. Ő a tipikus szomszéd lány, aki beleszeretett a helyi menő fiúba, elvetette magát, szült neki egy gyereket, az meg galád módon csalta egy hosszú lábú démonnal. Ja, hát valamiféle zenekarban is énekelgetett a férje, néha esik szó arról is. Komolyan, nem hittem el, hogy a várva várt Joy Division film közel felében pelenkákat, cumisüvegeket, és egy lepukkant, ám szorgosan sikamikált konyhát nézek. Tudom, nagy katasztrófa a napi rutin, és a csábos idegen között örlődni. Azt is tudom, hogy Ian Curis (egyéb problémái mellett) ezt a dilemmát oldotta fel az öngyilkosságával, de ebben a bugyuta, egysíkú megközelítésben egyáltalán nem jön le, hogy ezek az emberek letettek valamit az asztalra, ami egyszeri és megismételhetetlen. Engem speciel ez érdekelt volna, és nem az, hogy ki kivel kavart, és mennyit hazudott otthon. Arra ott van a barátok közt. Szerintem.
    A végén a nagyjelenetet elviselhetetlenül hosszúra nyújtották. Nincs ilyenkor tesztvetítés a végleges vágás előtt? Nem szólt senki, hogy kicsit uncsi húsz percen keresztül nézni azt, ahogy valaki járkál a lakásban, és azon vergődik, hogy felkösse-e magát? Megmondom a frankót, én fellélegeztem, amikor végre kirúgta maga alól a sámlit.
    Komolyba' nem akartam aznap inni, de kénytelen voltam a film után magamhoz venni egy emberes adag vodkát, hogy kiöblítsem azt a rothadó ízt a számból. Hazafelé viszont betévedtem egy alteros zenekear próbatermébe. Elvettem a zembertől a gitárt, és simán lenyomtuk a Dead Souls-t. Erről ennyit: