Akkora dzsuva van az asztalomon, hogy nem merem lefényképezni és belinkelni ide, pedig elég vastag a bőr a képemen. Ha megnézem a tennivalóim listáját, az is mocskos káosz, úgy érzem soha sem leszek kész semmivel. Konkrétan áprilisi blogbejegyzések nincsenek befejezve, ezért nem tudhatjátok még, miféle rafinált módon jutottam macskához, meséből is van itt - nem is merem elmondani mennyi - félig készen, sőt még azzal sem sikerült eldicsekednem, hogy tinilányok vérével oltom a szomjam mostanában. De semmi ez, mert kitaláltam közben, hogy általam viccesnek ítélt rövidfilmeket és interjúkat akarok forgatni, és küldtetek tündéreket is, amit szintén nem dolgoztam fel, pedig van Marx-Tündér is, amin szétröhögtem az agyam. Már ott tartok, hogy csak ülök és sajnálom magam, hogy szegény én, de nem állok neki semminek. A dzsidzsidzsidzsi-projektemet elintézem egy legyintéssel, és arról már magamnak sem merek nyilatkozni, hogy mikor hegesztem meg az elcseszett Armageddon-könyvet.
Zárójelben jegyzem meg, hogy Őz Zsoltival azért felvettem az interjút, sőt már arról is van lövésem, hogy a fél órás anyagot hogy fogom nyolc percbe sűríteni, csak elakadtam az utómunkálatokkal, mert egy özönvíz előtti vágóprogramom van, ami csak olyan fájlformátumokat ismer, amik nagyapámmal együtt szálltak a sírba. Mindegy, a könyvtáros alkoholista blogján olvashattok az előzményekről.
Aztán sokat gondolkoztam azon, miért van ez a szétesés, mikor régebben halál pontosan tudtam, mit akarok, miért akarom, és konokul ragaszkodtam az ostobaságaimhoz. Ráment sok minden, de ezért van nekem könyvem, másokkal ellentétben, akik belekezdtek, de - helyesen - feladták az egészet.
Felnőttem, az a helyzet, és egy másik énnel nézek farkasszemet. Számomra idegen ez a csávó, és nem jöttem rá még, hogy mivel tudnám elfoglalni. Talán ezért kezdek bele hatmillió dologba egyszerre. Remélem, hamarosan kiderül, mi dolga van a világon egy fölnőtt Boholynak, mert különben kilapít engem ez a sok félkész projekt.
Érdekes egyébként, hogy az emberek jó része mindenféle különösebb trauma nélkül hajlandó felnőni, míg a hozzám hasonló ovisok csak igen komoly dádá hatására értik meg, hogy az élet nem vaníliás karika. Világéletemben három dologtól rettegtem:
- Beszakadni egy lékbe, és nem találni a jég alatt a kijáratot.
- Eltemetni valakit a hozzám legközelebb állók közül.
- Durván pofára esni szociálisan.
Szerencsére ezek közül a harmadik verzió vezetett a mostani állapothoz. Olyan eset, ami bárkivel megtörténhet, és jellemzően meg is történik. Azért néztem csak nagyot, mert az elmúlt tizenvalahány évben iszonyú nagy szerencsém volt a nőkkel. Sosem én buktam be a dolgot. Jó, volt amikor úgy nézett ki, hogy kevesebb esélyem van, mint Szálasinak a vérbíróság előtt, de előbb-utóbb mindig kikapartam magamnak a hőn áhított gesztenyét.
Aztán meg egyszer csak nem.
Tizenkilencre húztam volna épp lapot - szokás szerint -, és nem vettem észre, hogy elszámoltam magam. Már ott volt a kezemben a huszonegy. Bukó.
Persze végigcsináltam az ilyenkor kötelező belehalós műsorszámot - rá is ment egy évem -, de be kellett látnom, hogy így is olcsón megúsztam a felnőtté válásomat. Bármi is történt, akárhány emberrel romlott meg emiatt a kapcsolatom, ők mindannyian isznak, nevetnek, vagy alszanak most éppen és senkiből sem vált kis kereszt, vagy kőtábla. Nem vesztettem el senkit.
Ezzel a másik, az új énemmel pedig kezdeni fogok valamit.
Megígérem.
