Nyilván mindenki tudja, hogy néhány nappal ezelőtt hunyt el Arthur C. Clarke. Rengeteg méltatást olvashattok blogokon meg hírportálokon, ezért most nem mennék bele részletesen az életmű elemzésébe. Asimov az emberrel foglalkozott többet, Clarke a technológiával, nekem mégsem az Űrodesszia-eposz a kedvencem tőle, vagy a Ráma sorozat, hanem egy kakukktojás regény, A gyermekkor vége. Van benne űrhajó meg idegenek kellő mennyiségben, de igazából egy olyan mese, ami nagyon érdekes megfejtése az ember természetfeletti vonzalmainak. Istenről van szó, a Sátánról, valamint az élet értelméről, ami lehet sokkal furcsább, sokkal bonyolultabb, mint a születés és halál körforgása. Elképzelhető, hogy a földgolyó nem más, mint egy hatalmas óvoda, és mindaz, amit komolyan veszünk, amire képesek vagyunk feltenni az életünket, csak játék. Színes műanyag kis mizék. A Dávid szobor hóember, a szerelem ugróiskola, a holokauszt pedig az egyik nagycsoportos ártalmatlan csínytevése volt. Negyvenkettő a negyvenkettediken.
    Körülnéztem a polcomon, nincs már meg sajnos a regény. Ha valaki esetleg a kezembe nyomná, szívesen írnék róla bővebben…