Ez szöveg háttéranyagnak készült egy filmforgatókönyv-szkripthez, aminek a megírására – persze nem dicsekvésből mondom – szerény személyemet kérték fel. Az egészet nem másolhatom be ide, de ez a rész talán szórakoztató lehet azok számára, akiket érdekel a buddhizmus.
A szanszkrit nyelvben a budh szótő felébredést, megvilágosodást jelent. Innen a Buddha elnevezés, amellyel Sziddhátrha Gótama herceget tiszteljük meg, aki két és fél ezer évvel ezelőtt volt szíves felébredni abból az álomból, amit mi hétköznapi, emberi életnek nevezünk. A valós történelmi személyiségek közül ő volt az első legitim vallásalapító. Még életében istenségnek akarták kikiáltani, amit erélyesen elutasított, és megelégedett vele, ha Gótama úrnak, vagy Tathágata-nak, célba értnek szólítják.
Gótama Krisztus előtt 563 körül született, valahol az indiai-nepáli határ környékén. Apja a helyi rádzsaságok egyikének uralkodója volt. A herceg születésekor olyan jóslat látott napvilágot, miszerint egész biztos, hogy kivételes személyiség válik belőle, de nem tudni még, melyik útra lép. Ha katona lesz, egyesíti Indiát, ha a lemondás ösvényét választja, megváltja a világot. Nos, mivel a buddhisták valamivel több kolostort építettek, mint laktanyát, bizonyosak lehetünk benne, hogy a herceg egy szép napon ledobta a díszes ruháit, hátat fordított a feleségének és a fényűző palotának, majd belevetette magát az erdőbe.
Megbolondult? Agyára ment a jólét?
Apja, a rádzsa a jóslat szellemében cselekedett. Biztos akart lenni benne, hogy a fia követni fogja őt a trónon, és nem szerzetes lesz, aki koldusbögrével járja az országot, ezért gyakorlatilag üvegbura alatt tartotta. Gondoskodott róla, hogy katonai nevelést kapjon, fényűző palotában éljen, és soha ne lásson maga körül öreg és nyomorék embereket. Jó darabig úgy tűnt, hogy beválik a számítása, mert Gótama előmenetele példás volt, tizenhat éves korában megnősült, és hamarosan fia született. A valóságot azonban nem lehetett eltitkolni, mert előbb-utóbb találkozott néhány öreg, beteg emberrel, sőt halottakat is látott, amikor a rádzsa szolgái megfeledkeztek arról, hogy meg kell tisztítani tőlük a herceg útját. Gótama a húszas éveinek vége felé döbbent rá, hogy a világ múlandó. Borzalmas felismerés lehetett. Persze ezt mindannyian megértjük egyszer, de a hétköznapi ember ilyenkor megvonja a vállát, és elrendezi a dolgot azzal, hogy el kell venni a világból annyi örömöt, amennyit lehet. Több dolga nincs a földön. Egy dalszövegrészlet világítja meg talán legjobban ezt a fajta hozzáállást:
Gótama biztos volt benne, hogy az élet értelme máshol keresendő, ezért hindu tanítómestereknél kereste a megfejtést, majd beállt az aszkéták közé. Mint minden másban, az önsanyargatásban is kitűnő volt, olyannyira, hogy kis híján belehalt az útkeresésbe, de ennek ellenére sem jutott közelebb a megoldáshoz. Hat évig tartott ez az időszak, majd rájött, hogy ezek az emberek helytelenül értelmezik a lemondást. Nem az a lényeg, hogy a testünket sodorjuk ki a peremre, mert a testre szükség van, amíg az anyagi világban élünk. Arra kell nagyon ügyelni, hogy ne a testünk használjon minket, ne a porhüvely érzéki vágyainak kielégítése álljon a gondolkodásunk középpontjában.
Miután erre a felismerésre jutott, ételt vett magához, majd leült egy fa alá elmélkedni és eldöntötte, hogy nem kel fel, amíg el nem éri a megvilágosodást.
Elérte.
Nincsenek szavaink arra, ami vele történt, még ő sem tudta elmagyarázni ezt az állapotot. A mi európai-keresztény fogalomrendszerünk szerint Gótama volt az első ember a világon, aki szemtől szemben találkozott a Teremtővel anélkül, hogy a fizikai teste megsemmisült volna. Az akarata elbontotta a világegyetem díszletét, és elmerült a Nirvánában. Nem létezett többé önállóan, hanem eggyé vált a világmindenséggel. Természetesen mindez egy erőltetett, téves megközelítés, de vajon ha egy neandervölgyi ősembert elvinnénk a vidámparkba, felültetnénk a hullámvasútra, aztán megmutatnánk neki az elvarázsolt kastélyt, hogy lenne képes elmesélni a társainak azt, amit látott?
Sziddhártha Gótama herceg kinyitotta a szemét, végigtekintett az univerzumon, és észrevette, hogy az élet nem más, mint szenvedés. Az életének további ötven évét arra tette fel, hogy ezt a fájdalmat enyhítse.
A buddhizmus alapja a négy nemes igazság. Az első ezek közül nem más, minthogy az élet dukkha, azaz szenvedés. A hétköznapi és átlagos életvitel, miszerint dolgozunk, vagyont gyűjtünk, szerelmeskedünk és igyekszünk minél nagyobb hatalomra szert tenni, tévedésen alapszik. Ez a tévedés pedig súrlódáshoz, interperszonális konfliktusokhoz vezet. A második nemes igazság mondja ki, hogy a dukkha oka a tanhá, ami egyfajta szomjúságot jelent. Ez az egyéni kiteljesedés vágya, ami gyakorlatilag egyenlő az egoizmussal. A harmadik nemes igazság ebből egyenesen következik, tehát ezt a szomjúságot le lehet győzni, ha képesek vagyunk elérni, hogy ne önmagunkat tartsuk a világ közepének, a negyedik nemes igazság pedig nyolc lépésben levezeti ennek a gyakorlati megvalósítását. Ha rendelkezésünkre áll, és alkalmazni tudjuk a helyes hitet, azaz tudást, a helyes elhatározást, a helyes beszédet, a helyes viselkedést, a helyes életmódot, a helyes igyekezetet, a helyes vizsgálódást és a helyes elmélyülést, akkor megszűnik a szomjúság, az énközpontúság, és vele együtt oda lesz a szenvedés is. Ilyen egyszerű az egész, csak éppen azzal kell tisztában lennünk, hogy mi a helyes.
A buddhizmus vallássá lett, de nagyon fontos megérteni, hogy eredeti formájában éppen azok az elemek hiányoztak belőle, amik egy vallást alapvetően jellemeznek. Ezek a tekintélyelvűség, a szertartások, a világ és az élet végső kérdéseinek magyarázata, a hagyományokhoz való ragaszkodás, a természetfölöttiben való hit, és a misztérium. Buddha sohasem beszélt Istenről, mint egy olyan felsőbbrendű lényről, aki teremt, beavatkozik, és erkölcsileg igazodni kell az általa lefektetett alapelvekhez. Isten nem hozott létre mennyországot, sem poklot, nem büntet, és nem jutalmaz. Mit kell akkor tenni az embernek, hogy elérje a megvilágosodást, hogy megszabaduljon a szenvedéstől? Gótama úr ezt egy mondatban kifejtette: Legyetek önmagatok fénye!
Sziddhártha Gótama halála után ugyanaz történt, mint szinte bármelyik vallásalapító esetében. Annak ellenére, hogy kristálytiszta, érthető rendszert hozott létre, a követői ezt megpróbálták továbbfejleszteni. Az egyszerű dolgokat túlbonyolították, az összetett és komoly szellemi energiát igénylő tételeken átléptek, vagy átszabták a saját – többnyire átlagosan kicsinyes – igényeik szerint. A buddhizmus először két, majd később még több ágra hasadt. A zen buddhizmus például a taoistáktól vett át néhány alapelemet, a tibeti buddhizmus többek közt a nemi energiákkal is operál (Gótama szerint a szexualitás a tanhá következménye, tehát elvetendő), Indiában pedig összekeveredett a hinduizmussal, éppen azzal a vallással, aminek a visszásságai hatására született.
A buddhizmus különböző ágai elterjedtek egész Ázsiában, de az európai gondolkodásra nem voltak hatással egészen a XIX. századig. A hatvanas évektől kezdve kezdett teret hódítani, aminek a legfontosabb kiváltó oka a háborúkból kiábrándult generáció útkeresése volt, valamint a túlhajszolt fogyasztói társadalom vetett fel sokakban olyan kérdéseket, amire ez a gondolatrendszer megfelelő választ kínált. Megszámlálhatatlan buddhista, és a buddhizmushoz közeli szervezet alakult, különféle hátterű és indíttatású emberek vezetésével. Illatos füstölők, gyertyák, keleti szimbólumok erdeje vesz körül minket, narancsszín ruhás szerzeteseket látni úton-útfélen, mégis mintha megfeledkeztünk volna egyvalakiről: Sziddhártha Gótama hercegről, az emberről, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott a létezés fizikai síkjától:
A szanszkrit nyelvben a budh szótő felébredést, megvilágosodást jelent. Innen a Buddha elnevezés, amellyel Sziddhátrha Gótama herceget tiszteljük meg, aki két és fél ezer évvel ezelőtt volt szíves felébredni abból az álomból, amit mi hétköznapi, emberi életnek nevezünk. A valós történelmi személyiségek közül ő volt az első legitim vallásalapító. Még életében istenségnek akarták kikiáltani, amit erélyesen elutasított, és megelégedett vele, ha Gótama úrnak, vagy Tathágata-nak, célba értnek szólítják.
– Mi vagy? Isten vagy? – kérdezték a hívei.
– Nem.
– Angyal?
– Nem.
– Akkor mi vagy?
– Ébren vagyok – felelt Buddha, majd nemes hallgatásba burkolózott.
Gótama Krisztus előtt 563 körül született, valahol az indiai-nepáli határ környékén. Apja a helyi rádzsaságok egyikének uralkodója volt. A herceg születésekor olyan jóslat látott napvilágot, miszerint egész biztos, hogy kivételes személyiség válik belőle, de nem tudni még, melyik útra lép. Ha katona lesz, egyesíti Indiát, ha a lemondás ösvényét választja, megváltja a világot. Nos, mivel a buddhisták valamivel több kolostort építettek, mint laktanyát, bizonyosak lehetünk benne, hogy a herceg egy szép napon ledobta a díszes ruháit, hátat fordított a feleségének és a fényűző palotának, majd belevetette magát az erdőbe.
Megbolondult? Agyára ment a jólét?
Apja, a rádzsa a jóslat szellemében cselekedett. Biztos akart lenni benne, hogy a fia követni fogja őt a trónon, és nem szerzetes lesz, aki koldusbögrével járja az országot, ezért gyakorlatilag üvegbura alatt tartotta. Gondoskodott róla, hogy katonai nevelést kapjon, fényűző palotában éljen, és soha ne lásson maga körül öreg és nyomorék embereket. Jó darabig úgy tűnt, hogy beválik a számítása, mert Gótama előmenetele példás volt, tizenhat éves korában megnősült, és hamarosan fia született. A valóságot azonban nem lehetett eltitkolni, mert előbb-utóbb találkozott néhány öreg, beteg emberrel, sőt halottakat is látott, amikor a rádzsa szolgái megfeledkeztek arról, hogy meg kell tisztítani tőlük a herceg útját. Gótama a húszas éveinek vége felé döbbent rá, hogy a világ múlandó. Borzalmas felismerés lehetett. Persze ezt mindannyian megértjük egyszer, de a hétköznapi ember ilyenkor megvonja a vállát, és elrendezi a dolgot azzal, hogy el kell venni a világból annyi örömöt, amennyit lehet. Több dolga nincs a földön. Egy dalszövegrészlet világítja meg talán legjobban ezt a fajta hozzáállást:
úgyis elrohad a szemed kékje
koitálj, gravitálj, aztán vége
(sajnosbatár zenekar)
Gótama biztos volt benne, hogy az élet értelme máshol keresendő, ezért hindu tanítómestereknél kereste a megfejtést, majd beállt az aszkéták közé. Mint minden másban, az önsanyargatásban is kitűnő volt, olyannyira, hogy kis híján belehalt az útkeresésbe, de ennek ellenére sem jutott közelebb a megoldáshoz. Hat évig tartott ez az időszak, majd rájött, hogy ezek az emberek helytelenül értelmezik a lemondást. Nem az a lényeg, hogy a testünket sodorjuk ki a peremre, mert a testre szükség van, amíg az anyagi világban élünk. Arra kell nagyon ügyelni, hogy ne a testünk használjon minket, ne a porhüvely érzéki vágyainak kielégítése álljon a gondolkodásunk középpontjában.
Miután erre a felismerésre jutott, ételt vett magához, majd leült egy fa alá elmélkedni és eldöntötte, hogy nem kel fel, amíg el nem éri a megvilágosodást.
Elérte.
Nincsenek szavaink arra, ami vele történt, még ő sem tudta elmagyarázni ezt az állapotot. A mi európai-keresztény fogalomrendszerünk szerint Gótama volt az első ember a világon, aki szemtől szemben találkozott a Teremtővel anélkül, hogy a fizikai teste megsemmisült volna. Az akarata elbontotta a világegyetem díszletét, és elmerült a Nirvánában. Nem létezett többé önállóan, hanem eggyé vált a világmindenséggel. Természetesen mindez egy erőltetett, téves megközelítés, de vajon ha egy neandervölgyi ősembert elvinnénk a vidámparkba, felültetnénk a hullámvasútra, aztán megmutatnánk neki az elvarázsolt kastélyt, hogy lenne képes elmesélni a társainak azt, amit látott?
Sziddhártha Gótama herceg kinyitotta a szemét, végigtekintett az univerzumon, és észrevette, hogy az élet nem más, mint szenvedés. Az életének további ötven évét arra tette fel, hogy ezt a fájdalmat enyhítse.
A buddhizmus alapja a négy nemes igazság. Az első ezek közül nem más, minthogy az élet dukkha, azaz szenvedés. A hétköznapi és átlagos életvitel, miszerint dolgozunk, vagyont gyűjtünk, szerelmeskedünk és igyekszünk minél nagyobb hatalomra szert tenni, tévedésen alapszik. Ez a tévedés pedig súrlódáshoz, interperszonális konfliktusokhoz vezet. A második nemes igazság mondja ki, hogy a dukkha oka a tanhá, ami egyfajta szomjúságot jelent. Ez az egyéni kiteljesedés vágya, ami gyakorlatilag egyenlő az egoizmussal. A harmadik nemes igazság ebből egyenesen következik, tehát ezt a szomjúságot le lehet győzni, ha képesek vagyunk elérni, hogy ne önmagunkat tartsuk a világ közepének, a negyedik nemes igazság pedig nyolc lépésben levezeti ennek a gyakorlati megvalósítását. Ha rendelkezésünkre áll, és alkalmazni tudjuk a helyes hitet, azaz tudást, a helyes elhatározást, a helyes beszédet, a helyes viselkedést, a helyes életmódot, a helyes igyekezetet, a helyes vizsgálódást és a helyes elmélyülést, akkor megszűnik a szomjúság, az énközpontúság, és vele együtt oda lesz a szenvedés is. Ilyen egyszerű az egész, csak éppen azzal kell tisztában lennünk, hogy mi a helyes.
A buddhizmus vallássá lett, de nagyon fontos megérteni, hogy eredeti formájában éppen azok az elemek hiányoztak belőle, amik egy vallást alapvetően jellemeznek. Ezek a tekintélyelvűség, a szertartások, a világ és az élet végső kérdéseinek magyarázata, a hagyományokhoz való ragaszkodás, a természetfölöttiben való hit, és a misztérium. Buddha sohasem beszélt Istenről, mint egy olyan felsőbbrendű lényről, aki teremt, beavatkozik, és erkölcsileg igazodni kell az általa lefektetett alapelvekhez. Isten nem hozott létre mennyországot, sem poklot, nem büntet, és nem jutalmaz. Mit kell akkor tenni az embernek, hogy elérje a megvilágosodást, hogy megszabaduljon a szenvedéstől? Gótama úr ezt egy mondatban kifejtette: Legyetek önmagatok fénye!
Sziddhártha Gótama halála után ugyanaz történt, mint szinte bármelyik vallásalapító esetében. Annak ellenére, hogy kristálytiszta, érthető rendszert hozott létre, a követői ezt megpróbálták továbbfejleszteni. Az egyszerű dolgokat túlbonyolították, az összetett és komoly szellemi energiát igénylő tételeken átléptek, vagy átszabták a saját – többnyire átlagosan kicsinyes – igényeik szerint. A buddhizmus először két, majd később még több ágra hasadt. A zen buddhizmus például a taoistáktól vett át néhány alapelemet, a tibeti buddhizmus többek közt a nemi energiákkal is operál (Gótama szerint a szexualitás a tanhá következménye, tehát elvetendő), Indiában pedig összekeveredett a hinduizmussal, éppen azzal a vallással, aminek a visszásságai hatására született.
A buddhizmus különböző ágai elterjedtek egész Ázsiában, de az európai gondolkodásra nem voltak hatással egészen a XIX. századig. A hatvanas évektől kezdve kezdett teret hódítani, aminek a legfontosabb kiváltó oka a háborúkból kiábrándult generáció útkeresése volt, valamint a túlhajszolt fogyasztói társadalom vetett fel sokakban olyan kérdéseket, amire ez a gondolatrendszer megfelelő választ kínált. Megszámlálhatatlan buddhista, és a buddhizmushoz közeli szervezet alakult, különféle hátterű és indíttatású emberek vezetésével. Illatos füstölők, gyertyák, keleti szimbólumok erdeje vesz körül minket, narancsszín ruhás szerzeteseket látni úton-útfélen, mégis mintha megfeledkeztünk volna egyvalakiről: Sziddhártha Gótama hercegről, az emberről, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott a létezés fizikai síkjától:
Legyőztem én a poklot.
Legyőztem az állati méhet.
Legyőztem a kísértetek világát.
Legyőztem a tévelygést.
A gonoszság rossz útját, a pusztulást.
És most céltudatosan törtetek a teljes felébredés felé.
Most, hogy elérem a Durva Létezők és Finom Létezők Nélküli Szférát, a testem elpihen.
