Egy napon Isten szórakozottan babrált a zsebeiben. Hümmögött meg dudorászott is kicsit, és ténfergett a Tejúton, szóval ugyanúgy unatkozott, mint mindenki más, akinek semmi ötlete sincs arra nézve, hogy mihez kezdhetne magával. Elment ezzel az egész délelőtt, meg a délután java része is, amikor hirtelen eszébe jutott valami és gyorsan a fejéhez kapott, ahogy már ilyenkor illik. A mozdulat kissé ügyetlenre sikeredett, mert kiesett a kezéből a varázstoll, a magic pen, amivel a földet rajzolta, a felhőket, sőt még a zsiráfot is. Ezzel pöttyözte a csillagokat az égre, ezzel fodrozta ki a tenger hullámait, és ezzel rajzolta a sündisznóra a tüskéket. Egyenként.
A toll átrepült egy viharfelhőn, ahol szerencsétlen módon belecsapott egy villám. Ekkor kicsúszott belőle a festékpatron, ami a Csimpilimpi királykisasszonyság felségterületére zuhant, a tollszár pedig a szomszédos Lotterfeld grófságban landolt. Csimpilimpiék nagyon megörültek a varázsszernek, mert ha a toll nélkül zsiráfot, vagy sündisznót nem is tudtak rajzolni, bemázolták a festékkel asszonyaikat, amitől sokkal szebbnek és kívánatosabbnak tűntek, mint annak előtte. Lotterfeldéket meg csak ette a méreg, hiszen nekik csak egy üres tollszár jutott. Igaz, hogy az mindennél erősebb anyagból készült, és még a gyémánton is nyomot hagyott, de hát ők nem kristályok csiszolásával akarták elütni az idejüket, hanem inkább a szomszédos királykisasszonyság csodaszép lányaival.
Lett is ebből felzúdulás Lotterfeldiában meg tüntetéssorozat és petíciók erdeje, hogy találjanak ki valamit az okosok, mert az nem igazság, hogy a Csimpilimpi királykisasszonyság varázsszer birtokába került, nekik meg csak egy teljesen használhatatlan tárgy jutott. No, ekkor valamelyik udvaronc kisütötte, hogy a toll – főleg, ha ilyen erős anyagból készült – komolyabb fegyver, mint az ágyúgolyó, ezért fel is lehet használni a cél érdekében, ami persze nem más, mint a csinosra festett nők megszerzése. Nosza, az udvari tudósok félelmetes fegyvert eszkábáltak a tollszárból, és azon nyomban megindult a totális háború.
Isten odafentről érdeklődve figyelte az eseményeket. Nem bánkódott komolyan a veszteség miatt, hiszen a világ már készen állt, legfeljebb unalmában rajzolgatott néha egy-egy azonosítatlan repülő objektumot, gömbvillámot, netán jetit. Egyébként lett se volna neki semmibe teremteni még egy varázstollat, ha éppen úgy hozza a szükség.
Odalent csak folyt az öldöklés évtizedekig, évszázadokig, korszakok hosszú során át, de olyan sokáig, hogy az már kezdett unalmassá válni. A színes tornyok és hatalmas várak romhalmazzá váltak, a búzaföldek porig égtek, és szinte semmi sem maradt a valaha csodás erdőkből. Egyik fél sem tudta kicsikarni a győzelmet, mert hiába volt Lotterfeld gróf seregeinek kezében a csodafegyver, azt a lenge ruhás, varázsszerrel kezelt leányok ellen kellett bevetniük, és hogy-hogynem, a derék vitézeknek sokszor megremegett a kezük célzás közben, és mellétrafáltak a tollpuskával.
Az egyenlően egyenlőtlen háború teljesen kimerítette az országokat. Egy reggelen Lotterfeld gróf hiába várta a tanácsadóit az ülésteremben. Senki sem maradt rajta kívül a palotában, a városban, de még a határ menti kocsmák is kongtak az ürességtől. Aki nem pusztult bele a háborúba, elmenekült a világ túlfelére, vagy még annál is messzebbre. Csimpilimpi királykisasszony kísérete is hasonlóképpen leapadt, és bosszúsan kevergette a habos kakaóját. Ekkor, szinte egyszerre ugyanaz az ostoba ötletük támadt, hogy talán ideje lenne fegyverszünetet kötni. Egyébként is, okos emberek össze-vissza írogattak már mindenfélét a fegyverszünetről, mint áldásos állapotról. Arra gondoltak, ennél a pusztításnál nem lehet semmi szörnyűbb, a protokoll-mosoly előbb-utóbb megoldja az összes problémát. Csimpilimpi királykisasszony abban bízott, hogyha eljátssza a békülékeny uralkodónőt, elejét veheti a további támadásoknak, míg Lotterfeld gróf úgy okoskodott, hogyha partiképes politikusnak tünteti fel magát, talán még a varázsszert is megszerezheti.
Hosszan üzengettek egymásnak, majd tisztázták a részleteket, miszerint követek útján tisztázzák a további részleteket, Csimpilimpi királykisasszony elváltoztatta a külsejét, és bezörgetett Lotterfeld gróf várának kapuján. A gróf egy öreg inasnak álcázta magát, és felvezette a királykisasszonyt a fogadóterembe. Ennek közepén egy hatalmas ovális asztal állt, ami körül rendesen a tanácsadók, kancellárok és egyéb udvari talpnyalók szoktak üldögélni, de most üres lovagi páncélok foglalták el a székeket. Csimpilimpi királykisasszony kissé csodálkozott ezen a fogadtatáson, de Lotterfeld gróf, miután egy sötét zugban felöltötte a hivatali bársony palástját, elmagyarázta, hogy hadiállapot van, és ezért minden hivatalnoknak kötelező a páncél viselése. Sokáig beszélgettek a semmiről, de megegyezés nem született. Annyiban maradtak, hogy másnap a gróf küld egy követet Csimpilimpi udvarába, hátha a kölcsönös gesztus lendíthet valamit a béketárgyalás menetén.
Lotterfeld gróf hajnalban kelt, álszakállt ragasztott, lóra pattant és meg sem állt Csimpilimpi királykisasszony rózsaszín kövekből emelt palotájáig. Persze itt is adódott egy kis személyzeti probléma, de szerencsére a királykisasszony annyira gazdag volt, hogy nem is szekrényben tartotta a ruháit, hanem egy hatalmas teremben, ami telis tele volt próbababákkal. Ezeket kicsinosította, az asztalához ültette éppen úgy, mint szokás szerint a kedvenc udvarhölgyeit. A gróf kicsit csodálkozott, hogy ennyi nő hogy képes ilyen fegyelmezett csöndben maradni, de Csimpilimpi királykisasszony elmagyarázta neki, hogy hadiállapot van, mindannyian elveszítettek valakit a csatározások során, és a szomorúság hallgataggá tette a lányokat. Megint csak sokáig beszélgettek a semmiről, és ugyanúgy nem jutottak egyről a kettőre, mint előző nap. Már éppen búcsúzkodni készültek, amikor az egyik próbababa eldőlt, meglökte a mellette ülőt, az a következőt, és így tovább. Csimpilimpi királykisasszony felugrott a helyéről, és miközben menteni próbálta a helyzetet, őrizetlenül hagyta a varázsszert. Lotterfeld gróf ekkor egy gyors mozdulattal becsúsztatta a patront a tollszárba, Csimpilimpi királykisasszony pedig kéjesen felsikoltott, ahogy meglátta az egyesítés végeredményét. A gróf szárnyas mókust rajzolt, ami azonnal életre kelt, és körbe-körbe röpködött a teremben, néha hangosan koppanva az ablaküvegeken. A következő alkotása egy arasznyi csíkos tehén volt, amit egy sütőtök nagyságú katicabogár követett. Kacagtak mindketten, és viccesebbnél viccesebb teremtményekkel népesítették be a világot. Szinte teljesen megfeledkeztek a háborúról, egészen addig, amíg szóba nem került, hogy ki őrizze továbbiakban a varázstollat. Annyira összevesztek ezen a dolgon, hogy Lotterfeld gróf mérgesen Csimpilimpi Királykisasszonyhoz vágta a festékpatront, a tollszárat gondosan a zsebébe süllyesztette, és elviharzott. Távozása közben azért megígérte, hogy nem lesz itt semmiféle fegyverszünet, addig fogja ostromolni a királykisasszonyságot, amíg világ a világ. Persze Csimpilimpi is visszafeleselt. Fagyosan közölte, hogy itt aztán hiába fárasztja magát az uraság az egyszemélyes hadseregével, neki bizony rózsa nem terem. Ennyiben is maradtak.
Mindketten betartották az ígéretüket. Az elszánt ostrom, és az elszánt ellenállás tovább folytatódott, ám valami mégis megváltozott. Csimpilimpi királykisasszony csak a tükörnek mutogathatta a szépségét, Lotterfeld gróf pedig a varázsszer nélkül csak értelmetlen krikszkrakszokat rajzolgathatott a porba. Ezért időnként béketárgyalásokat kezdeményeztek, ami persze csak ürügy volt arra, hogy néhanapján becsúsztassák a patront a helyére, ezzel eltöltsenek egy kellemes délutánt, aztán újfent örökre összevesszenek.
A háború azóta is dúl szakadatlan, mégis boldogan élnek, sőt meg sem haltak, mert Isten annyira jól szórakozott rajtuk és a teremtményeiken, hogy megbízta őket egy különleges feladattal. Ők ketten írnak minden mesét a világon. Bizony, Csimpilimpi királykisasszony és Lotterfeld gróf. Csak a bolond hiszi azt, hogy egyetlen ember képes összehozni egy varázslatos történetet. A kitartás nem elég ide, szükség van a varázsszerre, az akarat pedig kevés, ha nem létezik az eszencia, ami életre kelt minden kívánságot.
És így van ez jól.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.11.08.)
A toll átrepült egy viharfelhőn, ahol szerencsétlen módon belecsapott egy villám. Ekkor kicsúszott belőle a festékpatron, ami a Csimpilimpi királykisasszonyság felségterületére zuhant, a tollszár pedig a szomszédos Lotterfeld grófságban landolt. Csimpilimpiék nagyon megörültek a varázsszernek, mert ha a toll nélkül zsiráfot, vagy sündisznót nem is tudtak rajzolni, bemázolták a festékkel asszonyaikat, amitől sokkal szebbnek és kívánatosabbnak tűntek, mint annak előtte. Lotterfeldéket meg csak ette a méreg, hiszen nekik csak egy üres tollszár jutott. Igaz, hogy az mindennél erősebb anyagból készült, és még a gyémánton is nyomot hagyott, de hát ők nem kristályok csiszolásával akarták elütni az idejüket, hanem inkább a szomszédos királykisasszonyság csodaszép lányaival.
Lett is ebből felzúdulás Lotterfeldiában meg tüntetéssorozat és petíciók erdeje, hogy találjanak ki valamit az okosok, mert az nem igazság, hogy a Csimpilimpi királykisasszonyság varázsszer birtokába került, nekik meg csak egy teljesen használhatatlan tárgy jutott. No, ekkor valamelyik udvaronc kisütötte, hogy a toll – főleg, ha ilyen erős anyagból készült – komolyabb fegyver, mint az ágyúgolyó, ezért fel is lehet használni a cél érdekében, ami persze nem más, mint a csinosra festett nők megszerzése. Nosza, az udvari tudósok félelmetes fegyvert eszkábáltak a tollszárból, és azon nyomban megindult a totális háború.
Isten odafentről érdeklődve figyelte az eseményeket. Nem bánkódott komolyan a veszteség miatt, hiszen a világ már készen állt, legfeljebb unalmában rajzolgatott néha egy-egy azonosítatlan repülő objektumot, gömbvillámot, netán jetit. Egyébként lett se volna neki semmibe teremteni még egy varázstollat, ha éppen úgy hozza a szükség.
Odalent csak folyt az öldöklés évtizedekig, évszázadokig, korszakok hosszú során át, de olyan sokáig, hogy az már kezdett unalmassá válni. A színes tornyok és hatalmas várak romhalmazzá váltak, a búzaföldek porig égtek, és szinte semmi sem maradt a valaha csodás erdőkből. Egyik fél sem tudta kicsikarni a győzelmet, mert hiába volt Lotterfeld gróf seregeinek kezében a csodafegyver, azt a lenge ruhás, varázsszerrel kezelt leányok ellen kellett bevetniük, és hogy-hogynem, a derék vitézeknek sokszor megremegett a kezük célzás közben, és mellétrafáltak a tollpuskával.
Az egyenlően egyenlőtlen háború teljesen kimerítette az országokat. Egy reggelen Lotterfeld gróf hiába várta a tanácsadóit az ülésteremben. Senki sem maradt rajta kívül a palotában, a városban, de még a határ menti kocsmák is kongtak az ürességtől. Aki nem pusztult bele a háborúba, elmenekült a világ túlfelére, vagy még annál is messzebbre. Csimpilimpi királykisasszony kísérete is hasonlóképpen leapadt, és bosszúsan kevergette a habos kakaóját. Ekkor, szinte egyszerre ugyanaz az ostoba ötletük támadt, hogy talán ideje lenne fegyverszünetet kötni. Egyébként is, okos emberek össze-vissza írogattak már mindenfélét a fegyverszünetről, mint áldásos állapotról. Arra gondoltak, ennél a pusztításnál nem lehet semmi szörnyűbb, a protokoll-mosoly előbb-utóbb megoldja az összes problémát. Csimpilimpi királykisasszony abban bízott, hogyha eljátssza a békülékeny uralkodónőt, elejét veheti a további támadásoknak, míg Lotterfeld gróf úgy okoskodott, hogyha partiképes politikusnak tünteti fel magát, talán még a varázsszert is megszerezheti.
Hosszan üzengettek egymásnak, majd tisztázták a részleteket, miszerint követek útján tisztázzák a további részleteket, Csimpilimpi királykisasszony elváltoztatta a külsejét, és bezörgetett Lotterfeld gróf várának kapuján. A gróf egy öreg inasnak álcázta magát, és felvezette a királykisasszonyt a fogadóterembe. Ennek közepén egy hatalmas ovális asztal állt, ami körül rendesen a tanácsadók, kancellárok és egyéb udvari talpnyalók szoktak üldögélni, de most üres lovagi páncélok foglalták el a székeket. Csimpilimpi királykisasszony kissé csodálkozott ezen a fogadtatáson, de Lotterfeld gróf, miután egy sötét zugban felöltötte a hivatali bársony palástját, elmagyarázta, hogy hadiállapot van, és ezért minden hivatalnoknak kötelező a páncél viselése. Sokáig beszélgettek a semmiről, de megegyezés nem született. Annyiban maradtak, hogy másnap a gróf küld egy követet Csimpilimpi udvarába, hátha a kölcsönös gesztus lendíthet valamit a béketárgyalás menetén.
Lotterfeld gróf hajnalban kelt, álszakállt ragasztott, lóra pattant és meg sem állt Csimpilimpi királykisasszony rózsaszín kövekből emelt palotájáig. Persze itt is adódott egy kis személyzeti probléma, de szerencsére a királykisasszony annyira gazdag volt, hogy nem is szekrényben tartotta a ruháit, hanem egy hatalmas teremben, ami telis tele volt próbababákkal. Ezeket kicsinosította, az asztalához ültette éppen úgy, mint szokás szerint a kedvenc udvarhölgyeit. A gróf kicsit csodálkozott, hogy ennyi nő hogy képes ilyen fegyelmezett csöndben maradni, de Csimpilimpi királykisasszony elmagyarázta neki, hogy hadiállapot van, mindannyian elveszítettek valakit a csatározások során, és a szomorúság hallgataggá tette a lányokat. Megint csak sokáig beszélgettek a semmiről, és ugyanúgy nem jutottak egyről a kettőre, mint előző nap. Már éppen búcsúzkodni készültek, amikor az egyik próbababa eldőlt, meglökte a mellette ülőt, az a következőt, és így tovább. Csimpilimpi királykisasszony felugrott a helyéről, és miközben menteni próbálta a helyzetet, őrizetlenül hagyta a varázsszert. Lotterfeld gróf ekkor egy gyors mozdulattal becsúsztatta a patront a tollszárba, Csimpilimpi királykisasszony pedig kéjesen felsikoltott, ahogy meglátta az egyesítés végeredményét. A gróf szárnyas mókust rajzolt, ami azonnal életre kelt, és körbe-körbe röpködött a teremben, néha hangosan koppanva az ablaküvegeken. A következő alkotása egy arasznyi csíkos tehén volt, amit egy sütőtök nagyságú katicabogár követett. Kacagtak mindketten, és viccesebbnél viccesebb teremtményekkel népesítették be a világot. Szinte teljesen megfeledkeztek a háborúról, egészen addig, amíg szóba nem került, hogy ki őrizze továbbiakban a varázstollat. Annyira összevesztek ezen a dolgon, hogy Lotterfeld gróf mérgesen Csimpilimpi Királykisasszonyhoz vágta a festékpatront, a tollszárat gondosan a zsebébe süllyesztette, és elviharzott. Távozása közben azért megígérte, hogy nem lesz itt semmiféle fegyverszünet, addig fogja ostromolni a királykisasszonyságot, amíg világ a világ. Persze Csimpilimpi is visszafeleselt. Fagyosan közölte, hogy itt aztán hiába fárasztja magát az uraság az egyszemélyes hadseregével, neki bizony rózsa nem terem. Ennyiben is maradtak.
Mindketten betartották az ígéretüket. Az elszánt ostrom, és az elszánt ellenállás tovább folytatódott, ám valami mégis megváltozott. Csimpilimpi királykisasszony csak a tükörnek mutogathatta a szépségét, Lotterfeld gróf pedig a varázsszer nélkül csak értelmetlen krikszkrakszokat rajzolgathatott a porba. Ezért időnként béketárgyalásokat kezdeményeztek, ami persze csak ürügy volt arra, hogy néhanapján becsúsztassák a patront a helyére, ezzel eltöltsenek egy kellemes délutánt, aztán újfent örökre összevesszenek.
A háború azóta is dúl szakadatlan, mégis boldogan élnek, sőt meg sem haltak, mert Isten annyira jól szórakozott rajtuk és a teremtményeiken, hogy megbízta őket egy különleges feladattal. Ők ketten írnak minden mesét a világon. Bizony, Csimpilimpi királykisasszony és Lotterfeld gróf. Csak a bolond hiszi azt, hogy egyetlen ember képes összehozni egy varázslatos történetet. A kitartás nem elég ide, szükség van a varázsszerre, az akarat pedig kevés, ha nem létezik az eszencia, ami életre kelt minden kívánságot.
És így van ez jól.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.11.08.)
