feb 21 2008

bárányfelhők az ágyneműtartóban

Gondoltam egy nagyot, és beköltöztem az ágyam alá. Vittem magammal egy fél üveg málnaszörpöt, egy csomó színes filctollat, morzsálódós sütit celofánba csomagolva, meg egy könyvet, amit kölcsönkértem, de már sohasem fogom visszaadni. Féltem tőle, hogy szűken leszek ott önmagammal, de láss csodát! Óriási hely volt az ágyam alatt, talán több is, mint odakint. Sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, mint a szabványos kék éggel borított világ, hiszen a hatalmasra nőtt ágyneműtartót azzal firkálhattam össze, amivel akartam.
    Napot rajzoltam, egyből kettőt. Aztán még egyet a biztonság kedvéért, de az zöld volt, piros pöttyökkel. Halványsárga lett az ég, és zafír csillagok ragyogtak a lila spirális univerzumok közt. Nem kellett igazodnom semmiféle unalmas törvényszerűséghez, ezért a barátságos bolygókat hidak kötötték össze, de azok a népek, akik haragban álltak egymással, csak akkor tudták bosszantani a másikat, ha átkeltek a csalános aszteroidamezőn. Nyitott napvitorlásokon közlekedtek a gazdagok, míg a többieknek meg kellett várni a menetrendszerinti buszjáratot, ami elé két megszelídített üstökös volt fogva.
    Amikor végeztem a munkálatokkal, leheveredtem, és eldöntöttem, hogy onnantól kezdve semmit sem csinálok, csak lopom a napot, ráadásul egyszerre hármat. Lapozgattam a könyvet, törtem néha a száraz sütiből, és nagyokat húztam a málnaszörpből. Amikor ezt meguntam, átfordultam a hátamra, és megpróbáltam minél több csillagképet felfedezni. Kedvencem a kövér macska volt, ami pontosan a János bácsi kiabál, és a szomorkás dugóhúzó konstellációk közt helyezkedett el.
    Így éltem jó sokáig, a lehető legnagyobb harmóniában a világgal, aminek az ágyneműtartón kívüli részéről teljesen megfeledkeztem. Egészen egy késő őszi délutánig, amikor is kopogást hallottam. Óvatosan kilestem, hát mit látok? Valaki eltipegett az ágyam előtt, de olyan csinos lábakon, hogy teljesen megfeledkeztem a semmittevési fogadalmamról. Komoly munkába kezdtem: füleltem és hallgatóztam, egy olyan világ zajait lesve, amitől éppen szabadulni akartam.
    Nem lehetett kiszámolni, mikor jön. Volt, hogy egy nap kétszer is elsétált, alig egy méterre tőlem, máskor meg majd egy hétig nem hallottam felőle, és be kell vallanom, ilyenkor annyira evett a méreg, hogy még a halványsárga világegyetemem sem volt képes megnyugtatni. Feszengeni kezdtem odabent, már nem is tűnt olyan óriásinak az a hely. Elhagyni mégsem akartam a menedékemet, ezért elhatároztam, hogy más módon teremtek kapcsolatot vele. Kitéptem a könyvemből egy oldalt, és mintha csak véletlenül került volna oda, mintha semmi közöm sem lenne hozzá, kicsúsztattam az ágy alól, ráfújtam egy nagyot, és a szoba túlfelére repítettem.
    Kopp, kopp, kopp, HOPP! Bekapta a horgot!
    Láttam az ujjait, ahogy felemelte a lapot. Amikor továbbindult, mintha véletlenül került volna oda, mintha semmi köze nem lenne hozzá, egy zörgős papírba csomagolt cukorka esett le a földre. Ezzel a játékkal elvoltunk jó darabig. Kaptam a lapjaimért hajcsatot, csigákkal díszített öngyújtót, egy fél pár zoknit, tetoválós matricát, egy negyed képeslapot, néha pedig csak dallamfoszlányokat, amiket dúdolt magában. Hamarosan bajba kerültem, mert nem bírtam az iramot. A könyvnek már csak a borítója maradt, viszont a lábacskák gazdája nem került hozzám közelebb. Titkon talán azt reméltem, hogy bedob valami trükköt, amivel minőségi változást idéz elő a kapcsolatunkban, de hát ilyenek a nők… Nekem kellett újra lépnem.
    A beetetés ősi módszerét választottam, és kipöcköltem egy darab sütit a szoba közepére. Persze felvette, de azt nem láttam, hogy megkóstolta-e. Sose lehet a szép lábacskáknál tudni, hogy mit esznek meg… Legközelebb kisebbet taszajtottam a morzsán, így napról napra közelebb került hozzám. Ebben a fázisban már nem jutalmazta kis ajándékokkal a próbálkozásaimat, nyilván megértette, hogy ez az ajánlat nem túl tisztességes, hát csak produkáljam magam ingyen.
    Az áttörés valahol a fél méter és a harminc centis távolság közt következett be. Úgy számoltam, még legalább egy hetem van rendbe tenni a világomat, megborotválkozni, és egyáltalán kitalálni, hogy mit akarok én ezzel a találkozással, amikor egyszer csak ezt hallom:
    – Kukucs!
    A csinos lábacskák gazdája teljesen váratlanul bemászott mellém az ágy alá, leült törökülésbe, és mosolyogva körülnézett. Én pedig bámultam, csak lestem nagyokat, mert sejtettem, hogy nem lesz egy hétköznapi jelenség, de arra nem számítottam, hogy a Jóisten legjobban sikerült legyél te ártatlanul életveszélyes teremtménye csüccsen le mellém a földre.
    Úgy tettem gyorsan, mintha nem épp az ujjaimmal fésülködnék, és jobb híján dadogósan zagyva idegenvezetésbe kezdtem. Bemutattam a bolygórendszereket, az őket irányító politikai és gazdasági erőket. Ejtettem néhány szót a vanília-csillagködről, az egymás körül keringő három napról, a különleges technológiáról, amivel a fényvitorlások működnek, és még egy csomó mindenről, ami hirtelen az eszembe jutott. Ő viszont ezzel cseppet sem törődött, hanem megfogta a filctollaimat, és átrajzolta az egész világot. A spirális galaxisból csiga lett, a pöttyös napból mosolygós bogár, a szupernóvából pedig tűzijáték. Férfi volnék, hát felvettem a kesztyűt. A csillagokból részegen danolászó szentjánosbogarakat rajzoltam, a Szaturnusz gyűrűiből béna kis virágot, és az összes maradék helyet kitöltöttem precízen bodorított bárányfelhőkkel. Nem egészen tíz perc múlva a felismerhetetlenségig megváltozott az ágyneműtartóm, én pedig álltam a tulitarka óvodai faliújság előtt, és nevettem. A hasam fájt, a hátam fájt, a bordáim szúrtak, de nem bírtam abbahagyni, csak nevettem.
    Arra eszméltem, hogy a csinos lábak gazdája egyszerűen lelépett, miután olyan ügyesen felforgatott mindent körülöttem. Először megvontam a vállam, és azt gondoltam: pukkadjon meg! Később persze már másképp motyogtam magamban, és megpróbáltam eltüntetni a nyomait, de féltem hozzányúlni, mert egész idáig azt ábrázolták a rajzok, ami az enyém volt, most pedig azt, ami hiányzik.

    Itt kissé másképp múlik az idő, ezért nem tudom, mióta figyelem a csendet. Talán csak tegnap óta, talán elmúlt közben az egész világ, amit otthagytam. Igen, azt hiszem kimegyek oda, és felkutatom őt, hisz itt már semmi keresnivalóm. A könyvemből semmi sem maradt, a sütit megettem és elhasználtam csalinak, a filctollaim pedig kifogytak. Két világegyetem sok volt nekik.

    Egyébként is gyerekjáték lesz. Csak egy olyan festékre van szükségem, ami meglátszik az égen.

(a bejegyzés eredeti dátuma: (2007.08.04.)

A bejegyzés trackback címe:

https://tundergyar.blog.hu/api/trackback/id/tr62348331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.