TÜNDÉRGYÁR

Erlend Loe: Doppler
Scolar Könyvkiadó, 2006 www.scolar.hu

Hosszasan feküdtem a bozótban azon a délutánon. Hánytam is néhányszor, és mivel később megéheztem, megpróbáltam leütni egy mókust a biciklipumpával, de csődöt mondtam.

Éjjel kettő körül azon variáltam, hogy kimenjek-e a boltba sörért, vagy feküdjek le simán aludni? Elkövettem azonban azt a hibát, hogy belelapoztam egy a könyvbe, ami jó ideje az asztalomon sínylődött. Szinte ki sem látszódott már a rárakódott egyéb könyvek, cigisdobozok és papírfecnik alól. Az lett a vége, hogy magamévá tettem egy liter ásványvizet, vagy fél kilónyi jégkrémet és egy szuszra átrágtam magam a regényen.
    A tisztesség kedvéért be kell vallanom, hogy sosem írtam volna erről a könyvről, ha nem állítható párhuzamba az én három hónapommal a Vaddisznóréten. Ismerős volt a sátor, az elszigeteltség és a természetre való rácsodálkozás. Egyébként meg azért sem írtam volna, mert (magánbeszélgetéseken kívül) nem vagyok kritikus alkat. Nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy mások munkáját minősítsem.
    Arról van szó, hogy a fogyasztói társadalom igásbarma, az átlagpolgár, akivel elhiteti a rendszer, hogy az életminőség plazmatévével, bankszámlával és baszom drága csaptelepekkel mérhető, egyszer csak beint Mammonnak és kiköltözik az erdőbe. Nem a rengeteg setét közepére, csak a szélére, ahol napi rendszerességgel megfordulnak a kirándulók és a kutyájukat sétáltató burzsujok. Kénytelen a város közelében maradni, hiszen a gyűjtögetésből nem tudja fenntartani magát. Tejre, húsra, csokoládéra és egyéb javakra van szüksége, amiket csereüzletek, és apróbb lopások révén szerez be. Egy napon elapadnak a beszerzési csatornái, ezért kénytelen megölni egy jávorszarvast – Norvégiában járunk –, aminek a borja ráakaszkodik, és követni kezdi mindenhová. Az állatot Bongónak nevezi el, és egyéb társaság híján vele, az agancsos Péntekkel osztja meg az életbölcsességeit, és a világ működéséről alkotott magvas elméleteit:

Nem tudom, miben hisztek, ti jávorszarvasok, de annyit elmondhatok neked, hogy ha anyádnak esetleg sikerült volna elültetnie benned egy látomást a túlvilági életről, akkor bátran felejtsd csak el. Hazugság az egész. Itt és most létezel, és soha többé. És halottnak lenni nem baró. Ezt viszont sose felejtsd el.

Már az a mód, ahogy elejti az állatot, gyanússá teszi az irományt. Fogja magát az ember, a szakadék szélére kucorodik, majd ráugrik jámborszarvas hátára, és belevágja a kését a koponyájába. Ez is kábé annyira életszerű, mint mókust fogni biciklipumpával. A világ, amit Loe felrajzol, valahol félúton lebeg a realizmus és az abszurd között. Olyasmi, mint a vágyaink, mint amikor azt gondolod: de jó lenne, ha mindenféle felvezetés nélkül idetérdelne az a szép szőke, és kigombolná a sliccemet! Egy gyors menet a villamosmegállóban még párhuzamba állítható az univerzumról alkotott képünkkel, ám igen csekély a valószínűsége annak, hogy a nász ebben a formában megtörténik. A regényben szereplő karakterek szemből szép színesek, jól kidolgozottak, oldalról és hátulról viszont menthetetlenül szürkék. Láthatóan csak azt a célt szolgálják, hogy segítsenek a szerzőnek bemutatni a társadalom visszásságait, de furcsa mód mégis hihetőek.
    Süt a regényből, hogy az Loe erősen baloldali, de abból a naiv fajtából, aki az ősközösségi társadalmat sírja vissza. Egész biztos, hogy Vonneguttól tanult fecsegni, ami engem speciel zavart. Nem a tény maga – hiszen sokan vagyunk ezzel így –, hanem az, hogy ezt kicsit sem tudta leplezni. A vallásokat nem bírja, talán a legédesebben a buddhizmusnak szólt be:

Meg is mondom Gregusnak, az a tervem, hogy olyan hosszan unatkozom, amíg bele nem őrülök. Semmi kétségem afelől, hogy valami kielégültséghez hasonlatos érzés található az unalmon túl […]

Nagyon tetszet, hogy amikor a világot elborító kulturális zajról beszélt, nem azt mondta, hogy ez idegesítő, hanem simán felidegesített vele. Addig idézett a gyerekeknek szóló buta rajzfilmekből, amíg olyan szinten kihozta belőlem az agressziót, hogy képes lettem volna animátorokat ütlegelni jó vastag, izzó vasrudakkal.
    Búcsúzóul néhány sor, ami miatt nekem mindenképpen megérte ez Norvégiában töltött éjszaka. Tudom már, hogy mi a dolga egy írónak a huszonegyedik században:


Ajánlom mindenkinek.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.07.12.)