A Bohóc öregen és betegen feküdt az ágyában. Hirtelen neszezést hallott, majd tárult az ajtó, és belépett rajta a Vendég, tetőtől talpig fekete selyembe öltözve. Csuklya takarta arcát, de valami bizarr derengést mégis átengedett. Ezüst kaszája megcsillant a gyertya fényében.
Gondolom, nem kell elmondanom, hogy kiről van szó.
– Mennünk kell – szólt.
– Valami tévedés van itt, kérem – felelt a bohóc. – Mi ugyanis nem szoktunk meghalni. Látott már felravatalozott embert krumpliorral? Hogy nézne már ki egy olyan temetés, ahol állandóan hasra esnek a koporsóvivők, ahol habostortával dobálóznak a gyászolók. Furcsa lenne, nem?
A Vendég kicsit elbizonytalanodott.
– Van valami abban, amit mond, de nézzen magára… Hónapok óta fekszik ebben a dohos szobában, és küzdelmet folytat minden lélegzetvételért. Lát itt csillogó szemű gyerekeket? És a nők? Hol van most az a sok gyönyörű nő? Talán mégis az lenne a legjobb, ha velem jönne – a Bohóc vállára tette a kezét. – Majd csak megoldjuk valahogy azt a temetést.
A Bohóc a fal felé fordult, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Ó, a gyermekek és a nők… Lehet egy utolsó kívánságom? – a Vendég bólintott. – Azt szeretném, ha egyszer még kigyúlnának a fények, hallhatnám a tapsot és nevetést. Többre nem vágyom.
– Legyen, de siessünk.
A Bohóc felkelt az ágyból, és elcsoszogott a szekrényig, közben rázta a köhögés és vér jelent meg a szája szélén.
– Legalább nem kell kirúzsoznom magam – motyogta, miközben egy hatalmas bőröndöt ráncigált elő. Kinyitotta és elővett egy tükröt. Vastagon bekente magát fehér púderral, szemöldökét kihúzta egy darab szénnel és nekilátott öltözködni. Előkerült a hatalmas cipő, leporolta csíkos nadrágját, sárga inget vett, és hozzá egy narancsszín nyakkendőt. Szüksége volt még egy sétapálcára támasztéknak, felkötötte piros orrát, és vette a kalapját.
– Kész? – kérdezte a vendég.
– A hangszer! Majdnem elfelejtettem a hangszert! – kihúzott a bőrönd mélyéről egy kis trombitát. – Sajnos erre most nem lesz szükség – sóhajtotta, és a hóna alá csapott egy hegedűtokot.
A Vendég intett egyet, és eltűnt a szoba. A porond bejáratánál álltak, körülöttük artisták, bűvészek és állatidomárok készültek a jelenésükre. Két flitterbe öltözött lány ölelkezett az egyik zugban. Az egyik sírt, ki tudja miért… az ideges porondmester odaugrott a Bohóchoz és megrángatta az ingujját.
– Te jössz Alfred, készen állsz? Elég rossz bőrben vagy, hosszú volt az éjszaka?
– A leghosszabb…
Kilépett a fényre és széttárt karokkal szaladni kezdett. Már majdnem a porond közepéig jutott, amikor úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elvágódott és a lendülettől csúszott még vagy egy métert a porban. Miközben próbált egy csepp levegőt a tüdejébe préselni, hangokat hallott. Kinyitotta a szemét és körülnézett: a nézőtéren csillogó szemű gyermekek nevettek, és gyönyörű nők tapsoltak mosolyogva.
– Bravó! Bravó! – kiabálta mindenki. – Éljen Alfred!
Felülni még nem volt ereje, de a hegedűt a vállához emelte és elkezdett játszani. Szomorú dallam tört fel a hangszerből, először akadozva, hullámozva, mint a tenger, majd elsimult akár egy védett öböl vize. Nem állt itt meg, hanem egy csobogó forrás hangjait varázsolták elő ujjai. Ekkor már maga alá tudta húzni a térdeit és felállt. Kicsit bizonytalan volt még, de az ütemes taps mintha megtámasztotta volna. Átváltott keringőbe, és könnyű léptekkel odatáncolt az artista létrájához és felmászott rajta, de úgy, hogy sem a játékot, sem a pörgést nem hagyta abba. Hosszan kitartott egy hangot, ahogy zuhanni kezdett lefelé és pont akkor húzta a tust, amikor az odakészített habostorták közé pottyant.
Hatalmas tapsvihar tört ki, a gyerekek felugráltak a helyükről, a nők mosolya pedig túlragyogta a reflektorokat. A Bohóc kimászott a tortahalomból, széttárta kezeit és torkaszakadtából kiabált:
– Igen, igen! Szeretlek mindannyiótokat! – és nem érezte már szükségesnek, hogy azt a néhány könnycseppet kitörölje a szeméből.
A porond mögött már várta a Vendég.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Hova? – csodálkozott a Bohóc.
– Tudja, a temetés…
A Bohóc ekkor levette a kalapját. A haja koromfekete volt. Fogott egy törülközőt, és letörölte az arcáról a púdert. Nem nézett ki még harminc évesnek sem.
– Hé Alvaro! – kiáltott oda a porondmesternek, és a Vendégre mutatott. – Ismered te ezt a bohócot?
– Én ugyan nem.
– Én sem, úgyhogy jobb lenne, ha valaki kikísérné, mert még kárt tesz valakiben avval a hegyes micsodával.
– De kérem, én… – kezdte a Vendég, folytatni azonban nem tudta, mert az erőművész kipenderítette a hátsó kijáraton a grabancánál fogva.
Hát ezért nem lehet látni felravatalozott embert krumpliorral.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19)
Gondolom, nem kell elmondanom, hogy kiről van szó.
– Mennünk kell – szólt.
– Valami tévedés van itt, kérem – felelt a bohóc. – Mi ugyanis nem szoktunk meghalni. Látott már felravatalozott embert krumpliorral? Hogy nézne már ki egy olyan temetés, ahol állandóan hasra esnek a koporsóvivők, ahol habostortával dobálóznak a gyászolók. Furcsa lenne, nem?
A Vendég kicsit elbizonytalanodott.
– Van valami abban, amit mond, de nézzen magára… Hónapok óta fekszik ebben a dohos szobában, és küzdelmet folytat minden lélegzetvételért. Lát itt csillogó szemű gyerekeket? És a nők? Hol van most az a sok gyönyörű nő? Talán mégis az lenne a legjobb, ha velem jönne – a Bohóc vállára tette a kezét. – Majd csak megoldjuk valahogy azt a temetést.
A Bohóc a fal felé fordult, és kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Ó, a gyermekek és a nők… Lehet egy utolsó kívánságom? – a Vendég bólintott. – Azt szeretném, ha egyszer még kigyúlnának a fények, hallhatnám a tapsot és nevetést. Többre nem vágyom.
– Legyen, de siessünk.
A Bohóc felkelt az ágyból, és elcsoszogott a szekrényig, közben rázta a köhögés és vér jelent meg a szája szélén.
– Legalább nem kell kirúzsoznom magam – motyogta, miközben egy hatalmas bőröndöt ráncigált elő. Kinyitotta és elővett egy tükröt. Vastagon bekente magát fehér púderral, szemöldökét kihúzta egy darab szénnel és nekilátott öltözködni. Előkerült a hatalmas cipő, leporolta csíkos nadrágját, sárga inget vett, és hozzá egy narancsszín nyakkendőt. Szüksége volt még egy sétapálcára támasztéknak, felkötötte piros orrát, és vette a kalapját.
– Kész? – kérdezte a vendég.
– A hangszer! Majdnem elfelejtettem a hangszert! – kihúzott a bőrönd mélyéről egy kis trombitát. – Sajnos erre most nem lesz szükség – sóhajtotta, és a hóna alá csapott egy hegedűtokot.
A Vendég intett egyet, és eltűnt a szoba. A porond bejáratánál álltak, körülöttük artisták, bűvészek és állatidomárok készültek a jelenésükre. Két flitterbe öltözött lány ölelkezett az egyik zugban. Az egyik sírt, ki tudja miért… az ideges porondmester odaugrott a Bohóchoz és megrángatta az ingujját.
– Te jössz Alfred, készen állsz? Elég rossz bőrben vagy, hosszú volt az éjszaka?
– A leghosszabb…
Kilépett a fényre és széttárt karokkal szaladni kezdett. Már majdnem a porond közepéig jutott, amikor úgy érezte, mintha kést döftek volna a mellkasába. Elvágódott és a lendülettől csúszott még vagy egy métert a porban. Miközben próbált egy csepp levegőt a tüdejébe préselni, hangokat hallott. Kinyitotta a szemét és körülnézett: a nézőtéren csillogó szemű gyermekek nevettek, és gyönyörű nők tapsoltak mosolyogva.
– Bravó! Bravó! – kiabálta mindenki. – Éljen Alfred!
Felülni még nem volt ereje, de a hegedűt a vállához emelte és elkezdett játszani. Szomorú dallam tört fel a hangszerből, először akadozva, hullámozva, mint a tenger, majd elsimult akár egy védett öböl vize. Nem állt itt meg, hanem egy csobogó forrás hangjait varázsolták elő ujjai. Ekkor már maga alá tudta húzni a térdeit és felállt. Kicsit bizonytalan volt még, de az ütemes taps mintha megtámasztotta volna. Átváltott keringőbe, és könnyű léptekkel odatáncolt az artista létrájához és felmászott rajta, de úgy, hogy sem a játékot, sem a pörgést nem hagyta abba. Hosszan kitartott egy hangot, ahogy zuhanni kezdett lefelé és pont akkor húzta a tust, amikor az odakészített habostorták közé pottyant.
Hatalmas tapsvihar tört ki, a gyerekek felugráltak a helyükről, a nők mosolya pedig túlragyogta a reflektorokat. A Bohóc kimászott a tortahalomból, széttárta kezeit és torkaszakadtából kiabált:
– Igen, igen! Szeretlek mindannyiótokat! – és nem érezte már szükségesnek, hogy azt a néhány könnycseppet kitörölje a szeméből.
A porond mögött már várta a Vendég.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Hova? – csodálkozott a Bohóc.
– Tudja, a temetés…
A Bohóc ekkor levette a kalapját. A haja koromfekete volt. Fogott egy törülközőt, és letörölte az arcáról a púdert. Nem nézett ki még harminc évesnek sem.
– Hé Alvaro! – kiáltott oda a porondmesternek, és a Vendégre mutatott. – Ismered te ezt a bohócot?
– Én ugyan nem.
– Én sem, úgyhogy jobb lenne, ha valaki kikísérné, mert még kárt tesz valakiben avval a hegyes micsodával.
– De kérem, én… – kezdte a Vendég, folytatni azonban nem tudta, mert az erőművész kipenderítette a hátsó kijáraton a grabancánál fogva.
Hát ezért nem lehet látni felravatalozott embert krumpliorral.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19)
