Tegnap éjjel kimentem az erkélyre friss levegőt szívni, és nézni a csillagokat. Gyönyörű szép csillagok voltak az égen. Akkor vettem észre, hogy egyik sem fehér. Láttam hideg-kéket, narancssárgát, vöröset, még zöldet is, pedig azt már tényleg nem hittem volna el senkinek. – Khm – mondta valaki.
Valaki az én erkélyemen mondta ezt.
Körülnéztem felületesen, de nem láttam senkit.
– Talán egy kicsit lejjebb, ha lehet – és megláttam.
Egy öregember volt, legfeljebb fél méter magas. Hosszú csúcsos sisak volt a fején, és földig érő égszínkék kabátot viselt, amitől egy kicsit magasabbnak tűnt.
– Hívtál – nem kevés szemrehányás csendült ki a hangjából.
– Én biztos nem. Nincsenek ismerőseim a törpék közt.
– Nem törpe vagyok, hanem kobold.
– Nagy különbség.
– Bizony. Miért hívtál?
– Szerintem elnézted az ajtót – rágyújtottam egy cigarettára.
– Mi nem az ajtón szoktunk bejönni. Jó lenne, ha nem tartanál fel tovább, és elmondanád, hogy mit tehetek érted.
– Ha hívtalak, akkor tudnod kellene, hogy miért, nem?
– Persze az is lehet, hogy nem te hívtál, hanem küldtek – összeráncolta a homlokát, és elgondolkozva vakargatta bozontos szemöldökét – Lehet, hogy elfelejtettem. Biztos, hogy nem hívtál? Nincs valami, amit nagyon szeretnél?
– Most hirtelen nem jut eszembe semmi. Talán mégiscsak valami…
– Megvan! – kiáltotta. Furcsa fény járta át az arcát és eltűnt.
Másnap reggel egy szem vadgesztenyét találtam ott, ahol állt. Felismertem rögtön, ő küldte nekem.
Ő küldte nekem.
(A képet Kondorosi Zsuzsa festette. A bejegyzés eredeti dátuma: 2006.04.24.)
