Fiatalabb koromban egy régi bérházban éltem a második emeleten. A körfolyosókon öreg nénikék söprögettek szorgalmasan, és locsolták virágaikat. Néha megfogtak egy vödör vizet, kiöntötték, és felsikálták az egészet. Amikor az én ajtóm elé értek, illedelmesen köszönetet mondtam. Elnézően mosolygott rám akkoriban mindenki, én pedig többet nem láttam belőlük sohasem.
Egyszer éppen el akartam indulni otthonról, amikor észrevettem egy galambot. Pár méterre állt tőlem, és engem nézett. Nagyon kövér és ronda galamb volt. Megpróbáltam kikerülni, de elém állt, és belecsípett a lábamba.
– Hess! – mondtam neki, de ráugrott a cipőmre, és belém csípett még egyet.
Hátrált vagy fél métert, és újra engem kezdett nézni. Várakozást olvastam ki a tekintetéből. Át kellett volna lépnem rajta, mert pont köztem és a lift között állt, de inkább nem kockáztattam meg még egy támadást.
– Na, mit akarsz? – kérdeztem tőle.
Kitátotta csőrét, majd összecsattintotta, és ugrott felém egyet. Értek én a szép szóból, visszamentem a konyhába, összeszedtem egy kis kenyérmorzsát, és elészórtam. Megette mind az utolsó szemig, és utamra engedett. El nem repült, de egy ilyen dagadt madárról fel sem tételeztem volna, hogy tud repülni.
Attól fogva beköltözött a sarokba az egyik virágcserép mellé. Néha próbáltam csendesen kiosonni, de nem lehetett átverni. Egy zacskóba kellett gyűjtenem a morzsát, és mindennap kétszer megetetni őt.
Egy idő után kicsit már untam, hogy egy madár irányítja az életem. Elhatároztam, hogy otthon maradok egy hétig. Elmélkedni akartam a világmindenségről, ilyen-olyan univerzumokról, bármiről, aminek nincs köze a galambokhoz. Reggel nyolckor hangos kopogásra riadtam, és kinyitottam az ajtót. Ott állt az én madaram,, és figyelmeztetés nélkül belecsípett a nagylábujjamba.
– Ha harc, hát legyen harc! – gondoltam, és becsaptam az ajtót.
Egész délelőtt bömböltettem a rádiót, hogy ne halljam a kopogását. Gondolkozni sajnos semmiről sem tudtam, de így is elég jól elvoltam délig. Ebéd után összeszedtem a morzsát, és kidobtam a szemétbe.
Egy hétig zenét hallgattam, nem foglalkoztam semmi mással. Nem gondoltam semmire, és meg sem fordult a fejemben, hogy létezik bárki más is rajtam kívül a világon.
Hétfőn reggel kinyitottam az ajtót. Nem volt ott a galamb, körülnéztem a folyosón, sehol sem láttam. Végül a virágcserép mögött találtam meg, ahol lakott, teljesen kiszáradva. Újságpapírba csomagoltam, és kidobtam a kukába.
– Látod – mondtam neki búcsúzóul. – Így jár, aki megpróbál rátelepedni mások életére.
Vacsora után végignéztem a konyhaasztalon szétszórt morzsákon. Valami furcsát éreztem a gyomromban. Összeszedtem mindet, beleszórtam a galamb zacskójába, és kisétáltam a parkba. Az egyik padon egy öregasszony ült, aki a szemben lévő lakásban élt. Köszöntem, és leültem mellé. Elővettem a zacskót. Kiöntöttem a tartalmát magam elé a földre, és reménykedtem benne, hogy majd csak akad egy madár, aki ezt elfogadja tőlem. A néni már nem mosolygott rám, csak ennyit mondott:
– Egyszer te is sorra kerülsz.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.17.)
Egyszer éppen el akartam indulni otthonról, amikor észrevettem egy galambot. Pár méterre állt tőlem, és engem nézett. Nagyon kövér és ronda galamb volt. Megpróbáltam kikerülni, de elém állt, és belecsípett a lábamba.
– Hess! – mondtam neki, de ráugrott a cipőmre, és belém csípett még egyet.
Hátrált vagy fél métert, és újra engem kezdett nézni. Várakozást olvastam ki a tekintetéből. Át kellett volna lépnem rajta, mert pont köztem és a lift között állt, de inkább nem kockáztattam meg még egy támadást.
– Na, mit akarsz? – kérdeztem tőle.
Kitátotta csőrét, majd összecsattintotta, és ugrott felém egyet. Értek én a szép szóból, visszamentem a konyhába, összeszedtem egy kis kenyérmorzsát, és elészórtam. Megette mind az utolsó szemig, és utamra engedett. El nem repült, de egy ilyen dagadt madárról fel sem tételeztem volna, hogy tud repülni.
Attól fogva beköltözött a sarokba az egyik virágcserép mellé. Néha próbáltam csendesen kiosonni, de nem lehetett átverni. Egy zacskóba kellett gyűjtenem a morzsát, és mindennap kétszer megetetni őt.
Egy idő után kicsit már untam, hogy egy madár irányítja az életem. Elhatároztam, hogy otthon maradok egy hétig. Elmélkedni akartam a világmindenségről, ilyen-olyan univerzumokról, bármiről, aminek nincs köze a galambokhoz. Reggel nyolckor hangos kopogásra riadtam, és kinyitottam az ajtót. Ott állt az én madaram,, és figyelmeztetés nélkül belecsípett a nagylábujjamba.
– Ha harc, hát legyen harc! – gondoltam, és becsaptam az ajtót.
Egész délelőtt bömböltettem a rádiót, hogy ne halljam a kopogását. Gondolkozni sajnos semmiről sem tudtam, de így is elég jól elvoltam délig. Ebéd után összeszedtem a morzsát, és kidobtam a szemétbe.
Egy hétig zenét hallgattam, nem foglalkoztam semmi mással. Nem gondoltam semmire, és meg sem fordult a fejemben, hogy létezik bárki más is rajtam kívül a világon.
Hétfőn reggel kinyitottam az ajtót. Nem volt ott a galamb, körülnéztem a folyosón, sehol sem láttam. Végül a virágcserép mögött találtam meg, ahol lakott, teljesen kiszáradva. Újságpapírba csomagoltam, és kidobtam a kukába.
– Látod – mondtam neki búcsúzóul. – Így jár, aki megpróbál rátelepedni mások életére.
Vacsora után végignéztem a konyhaasztalon szétszórt morzsákon. Valami furcsát éreztem a gyomromban. Összeszedtem mindet, beleszórtam a galamb zacskójába, és kisétáltam a parkba. Az egyik padon egy öregasszony ült, aki a szemben lévő lakásban élt. Köszöntem, és leültem mellé. Elővettem a zacskót. Kiöntöttem a tartalmát magam elé a földre, és reménykedtem benne, hogy majd csak akad egy madár, aki ezt elfogadja tőlem. A néni már nem mosolygott rám, csak ennyit mondott:
– Egyszer te is sorra kerülsz.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.17.)
