Elmondom, mit álmodtam: eljött a világvége, az utolsó és megismételhetetlen. Tüzes felhők borították be az eget, és feltartóztathatatlanul közeledtek. A családom tagjai rezignáltan ölelgették egymást, én pedig miután meguntam a látványt, egy sporttáskába kezdtem dobálni a holmijaimat. Random zoknik, cigaretta, Cd-lemezek, a szeretőm sírós fényképe, portészta, meg még egy csomó ilyenkor értelmetlen dolog került egymás mellé. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy az utca vége már semmivé vált, felemésztették a lángok, és pillanatokon belül én is csak egy marék hamu leszek, ahogy az meg van írva. Ekkor felkiabáltam Istennek:
– Uram! Ér közben röhögni?
A következő képem az volt, hogy állok a világnagy semmi közepén, és azon töröm a fejem, hogy akkor most ki jön el velem inni ma este?
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19.)
– Uram! Ér közben röhögni?
A következő képem az volt, hogy állok a világnagy semmi közepén, és azon töröm a fejem, hogy akkor most ki jön el velem inni ma este?
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.02.19.)
