feb 16 2008

I must fight this sickness

… I must find a cure. Ezzel a mondattal ér véget a Pornography (The Cure, 1981). Talán tíz éve egyszer már játszottam azt, hogy több mint egy hétig semmi mást nem csináltam, csak hallgattam ezt a lemezt. Mondanak róla sok mindent. Hogy ez indította el a nyolcvanas évek grufti-mizériáját, ahol a zsilettpenge általános kiegészítőnek, az öngyilkossági kísérlet pedig napi rutinnak számított. Egyesek szerint benne van a világ tíz legjelentősebb zenei alkotása közt, mások tíz másodperc után lenyomják a stop gombot. Én azt tartom, hogy ez egy nagyon fontos album. Köze nincs a depresszióhoz és az önpusztításhoz, amiről ez az írás szól, hanem egyszerűen ez a negyvenöt perc, ez a nyolc szám nem igazán létezik itt a földön. Robert Smith egy másik világ kapujában járt, és elmesélte, mit látott.
    Tehát megy a Pornography, azt hiszem két hete. Lehet, hogy csak egy, teljesen mindegy. Megy. Nem én találtam ki: ez nem művészet, hanem maga a színtiszta aktus. Tömény erotika, pornográfia, ugye. Én pedig hallgatom, és azon gondolkozom, hol lehet itt a probléma? Mi ez a betegség, és hol a gyógymód?
    Az a helyzet, hogy most jelzőrakétákat kéne fellőnöm. Lőttem is szép pirosakat, de mindenki azt hiszi, hogy csak tűzijáték. Vagy elvitte a vihar, tudja a fene. Talán az lehet a problémám (gondolom, másoknak is), hogy a jóisten nem arra méretezte az emberi lelket, hogy világokat hazudjon, hanem arra, hogy élvezze azt, ami van.
    Beszélgettem a barátaimmal, és felvázoltam nekik a helyzetet, ami konkrétan az, hogy minden komolyabb indok nélkül leblokkoltam, nem haladok az új könyv szerkesztésével, sőt inkább azzal töltöm a szabadidőmet, hogy terveket eszelek ki a saját elpusztításomra. Ebben az a vicces, hogy közben semmi bajom. Olyan, mintha a moziban ülnék, és valaki más törné azon a fejét, hogy a vonat biztosabb megoldás, vagy a harminc méteres zuhanás? Egyébként inkább a zuhanás, mert akkor az embernek van előtte egy pár másodperc soha vissza nem térő súlytalanság-élménye:) Megoldásként azt találtam ki, hogyha már ekkora a gáz, el kéne mennem orvoshoz, mert nem hiszek abban, hogy csak úgy lehet élni, meg könyveket írni, ha az ember közben borotvaélen táncol. Bizonyára van ennek az egésznek valami konkrét oka, amit én nem láthatok át, mivel nem vagyok pszichiáter. Persze játszhatnám a halállal szórakozó művészt is, de szerintem ez baromság. Ha nyugodt vagyok, gyorsan és biztonsággal írok, így meg sehogy sem.
    Azt hittem, hogy osztani fogják a véleményemet, de ehelyett rémképeket festettek nekem a pszichiáterekről, akik cseppet sem fognak foglalkozni a problémáimmal, hanem simán teletömnek azzal a gyógyszerrel, ami után a legtöbb jutalékot kapják. Egy vigyorgó félhülyét fognak csinálni belőlem, aki soha az életben nem ír semmit, nem érez kényszert, hogy túllépjen a primér indíttatásain. A jelenlegi állapothoz képest ezzel igazából kiegyeznék, hiszen, ha már nem jutok semmire, legalább érezzem jól magam.
    Mégsem választhatok egy ilyen megoldást, mert tudom, ha most ezt nem oldom meg a saját eszközeimmel, ha nem fejezem be, amit elkezdtem, sohasem bocsátanám meg magamnak.
    Marad a hát Pornography: I must fight this sickness. I must find a cure…

The Cure - Pornography

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.08.26.)

A bejegyzés trackback címe:

https://tundergyar.blog.hu/api/trackback/id/tr78341654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.