TÜNDÉRGYÁR

Ma a kezembe fogtam életem első regényét. A Csillagok hegyén, írta Király Ferenc műve. Sokáig azt hittem, hogy a könyvírásban maga az alkotási folyamat adja a legtöbb örömöt, vagy szenvedést, pedig nem így van. Egy nap elkészül, és azt hiszed, hogy nincs tovább, le van a gond az egészről. Pénzeső és megbecsültség vesz majd körül szinte azonnal, és még csodálkozol is kicsit, hogy nem kezdenek azonnal hívogatni a kiadóktól. Hiszen te EGY vagy az ezerből, aki végigcsinálta, aki nem adta fel, aki letett valamit az asztalra.
    A komolyabb megborulások pedig csak ezután következnek. Jó esetben elhangzik a mondat, hogy Rendben, legyen belőle könyv, és mielőtt az egekig szállnál örömödben, kijelentik, hogy az írásod alapvetően ügyes, de nem valószínű, hogy bekerül a világirodalom remekei sorozatba. Nem erre számítottál ugye? A következő körben szembesítenek azzal, hogy egy oldalon belül húszszor használtad az ahogy, és következett szavakat, belekötnek a kicsavart mondatszerkezeteidbe, amikre annyira büszke voltál, és az orrod elé dugják az első negyven oldalt, amit még a legmazochistább olvasó is csak mentális dzsungelharccal élhet túl.
    Persze te is nehezen élted túl, de ez már senkit sem érdekel. És az sem, hogy mennyibe került, hány fejfát, és meg nem írt levelet rejtettél a sorok közé. Innentől semmi sem a tiéd. Nem számít, hogy mit akartál közölni, és az sem, hogy kinek milyen ajándékot csomagoltál a lapokba. Csak egy könyv lesz a polcon, ami nem tehet semmiről. Veled ellentétben…
    Persze ott állsz a nyomdagép mellett, amikor kijön az első ív. Megfogod, és mosolyogva nézed, egészen addig, amíg meg nem érted, hogy tényleg vége van. Csak egy vagy az ezerből.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2005.11.21.)