feb 14 2008

Attila, az Isten papucsa

Valamelyik este a pannon rádiót (saját bevallásuk szerint az Új pannon rádiót) hallgattam, ahol okos emberek beszélgettek Attiláról, a Hunok királyáról. Egy fiatalember, akinek a beszédkészsége körülbelül annyi volt, mint Medgyessy Péternek ugrókötelezés közben, elmondta, hogy a tápiószentmártoni Attila dombnál (ami jelenleg a Kincsem Lovaspark területén fekszik), három napos megemlékezést tartanak az ELSŐ KETERSZTÉNY MAGYAR KIRÁLY tiszteletére, sőt a helyi vállalkozó szobrot is állított neki (arra a kérdésre viszont már nem tudott válaszolni, hogy ki készítette a mesterművet). Egy hölgy is jelen volt a stúdióban, de mivel ő igazából a nyögvenyelős vetélkedőn szeretett volna indulni, nem igazán engedték a mikrofon közelébe.
    Nos, a negyven perces beszélgetés vége felé be kellett hajtanom egy sötét parkolóba, mert olyan ütemben áramlottak az agyamba az új eszmék, és információk, hogy nem maradt ram a kormánykerék forgatására.
    Kiderült, hogy Attila valójában keresztény király volt, közvetlen őse Árpádnak. A balliberális sajtó és a Magyar Tudományos Akadémia természetesen igyekszik őt egy elmebeteg hegemónnak beállítani, aki megölte a testvérét, valamint merő kedvtelésből végiggyilkolta Európát, végül egy átszittyózott éjszakán belefulladt a hányásába. Természetesen ez csak azért van, mert nem akarják, hogy öntudatra ébredjen a Nemzet.
    Olyan emberek beszéltek élő egyenes adásban, akik szerint Toldi Miklós valós személy volt, és történelmileg autentikus forrásként ismerik el Gárdonyi Gézát. Még szerencse, hogy a hét törpe már nem fért bele a világképükbe, pedig bizonyíték van a létezésükre: A Walt Disney egy egész estés filmet adott ki róluk, miért öltek volna bele egy halom pénzt, ha csak kamu az egész?
    Természetesen az Attila dombnak azért van mágikus gyógyító ereje, mert ottan állt neki az egyik vára. Mindig is sejtettem, hogy a hunok kiemelkedően jó építészek voltak:
    – Hun van a sóder?
    – Ahun a talicska mögött!
    Nyilván ez a párbeszéd is, amit a minap hallottam egy építkezésen, ősi Szittya örökség. Az ahun kifejezés talán Attila, a hun rövidítése, a talicska és a sóder pedig titkos szimbólum, amit csak a beavatott érthet meg.
    Szóba került még egy vesztes csata is, amiről szintén kiderült, hogy csak a fent említett médiumok próbálják sötéten láttatni azt a fényes győzelmet. Az egyik krónikában leírták, hogy a szétvert hun seregben Attila egymagában szedegette össze és temette el a holtakat.
    Node!
    Ki az, aki a csata után eltemeti a halottakat? Természetesen, aki győz! Ebből egyenesen következik, hogy Attila nyert, és utána egymagában, általa megszentelt földbe hantolta el övéit, és a megtévedt barbár germánokat is.
    Helyesbítésre szorul az is, hogy mi történt akkor, amikor Attila seregei megfordultak Róma falai alatt, és abbahagyták a keresztények gyilkolászását. A hivatalos teória szerint, amikor Leó pápa találkozott Attilával, megjelent a feje fölött egy angyalnak látszó tárgy, és így szólt:
    – Takarodj innen, vagy lecsapom a fejed!
    Gondolták, hogy ha már erővel nem megy, befenyítik a bugrist valami humbuggal. A Pápa kísérője felemelt egy lángoló madárijesztőt, akinek egy kiegyenesített kasza volt a kezében. Mivel hősünk nem igazán tudott latinul, elég volt csak ennyit ordítani a helyi Dörner Györgynek:
    – Tónaludátusz, visszausz megátusz!
    Visszatérve a műsorra, ott megtudtam azt is, hogy valójában mit is mondott az angyal:
    – Attila, fiam! Ne ostromold e falakat, mert itten nyugszanak Szent Péter csontjai. Ne nyomaszd e várost, hanem térj vissza földedre, és majdan egy utódodnak koronát küldök, ámen.
    Amikor idáig jutottak a beszélgetésben, a művelt fiatalember elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon az adu-ásszal. Megpróbálom szó szerint idézni:
    "Most valami nagyon spirituálisat fogok mondani. Van egy nap, minden héten, amikor tudtunkon kívül Attilára emlékezünk. Hiteles forrásokból (bizony) tudjuk, hogy hármas koporsóban temették el. A külső vasból volt, a középső ezüstből, a legbelső aranyból. A vas, ugye Mars isten féme (Attila keresztény volt ugye), az ezüst a hold szimbóluma, ami az árapály-mozgásokért felelős, az arany pedig a nap jele köztudottan. Ha összeolvassuk ezt a három szót: vas-ár-nap, akkor mit kapunk? Bizony, bizony minden hetedik napon Attilára emlékezünk!"

    Ehhez már fölösleges minden kommentár… A legmegdöbbentőbb élményem mégis pár nappal később volt, amikor a majálison a munkáspárt standjánál kezembe nyomtak egy Óbudai Munkás című újságnak nevezett félbehajtott fecnit. Nem is az idegesített fel, hogy vérlázító módon éltették Sztálint, hanem egy kis cikk, amiben beszámoltak arról, hogy Tápiószentmártonon szobrot állítottak Attilának az első magyar királynak, és ez mekkora tartozása volt már a népnek...
    Azon rágódom, vajon mi adhat táptalajt ennek a nyilvánvaló népbutításnak? Hogy mernek emberek ekkora baromságokkal kiállni a nyilvánosság elé, és a nép, az istenadta nép egy jelentős része hogy bír hitelt adni ezeknek a hazugságoknak?
    Elismerem, hogy nekünk Mohácstól 1989-ig semmi sem jött össze, és ez nem tesz jót a magyarságtudatnak. Találni kell hősöket, világító pontokat a történelemben, amire büszkén, emelt fővel lehet emlékezni, de rászorulunk mi Attilára? Szükségünk van egy tömeggyilkosra, aki csak annyiban kötődik hozzánk, hogy a honfoglalás előtt négyszáz évvel ezen a területen is élt? Azok, akik a történelmi hazugságokat terjesztik, elgondolkozhatnának arról, mekkora hülyét csinált magából Morvai Ferenc a barguzini Petőfi Sándorral, és ahogy közröhej tárgyai lettek a románok a dák eredetmítosszal. Nem kéne ezt…

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2003.10.18.)


A bejegyzés trackback címe:

https://tundergyar.blog.hu/api/trackback/id/tr53338911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.