okt 28 2009

szólózzatok amíg iszom, bazmeg!

A művészet akkor hiteles, ha képes a közönségnek önmagát - mármint a közönséget - bemutatni egy teljesen új perspektívából. Ugyanis az embert sohasem a műalkotás érdekli, hanem a reláció, ami közte meg a dal, kép, szobor, film, stb. között kialakul. Ha a művész saját magát helyezi a középpontba, olyanná válik, mint a parkban matyizó szatír, pedig az lenne a dolga, hogy rám mutasson és meséje el, mi lenne, ha... Ebből a szempontból a Vidámpark zenekar teljesen hiteles, mert úgy éreztem magam a koncert végére, mintha egy életre szóló jeggyel a zsebemben, húsz éve köröznék a 906-os (régebben 6É) éjszakai buszon. Az előttem lévő ülésen hajléktalan alszik az ablakhoz dőlve, beszívott egyetemisták  röhögnek random csoportokban, ráncosodó gruftik stírölik az épphogy ivarérett emósokat, mellettem pedig egy miniszoknyás csaj öklendezik. Remélem, nem fog az ölembe hányni.
    Az ember huszonöt éves korára kiöregszik a mindennapi ráken'rollból. Vesz kocsit, összeköltözik valakivel, aztán esténként inkább otthon sörözik, és bámulja a Dr House-t, mert ez az élet rendje. Őz Zsolti viszont 1989-ben felszállt a 6É-re a Móriczon, és azóta ingázik egyfolytában. Úgy is néz ki. A karakter kissé leharcolt, tragikomikus, de hiteles és szerethető. Úgy él, ahogy én sohase mernék, pedig nem tartom magam egy mókuskerékbe zárt fazonnak.


A csepeli Michael Jackson. Forrás: bemmozi.blogspot.com

    A Vidámpark két felállásban játszik. A billentyűvel, vokalistákkal és szaxofonnal dúsított verzió mellett működik a Vidámpark-Hard, avagy Kisvidámpark, ami egy klasszikus kvartett: ének-gitár-basszus-dob-ennyi. A dobos kivételével mindenki itt van a régi Ugatha Christie-ből. Őket láttam múlt hét szombaton a Bem Mozi kávézójában.
    Egy átlagos koncert úgy kezdődik, hogy az Őz mattrészeg, és teljesen esélytelennek tűnik, hogy kiálljon a színpadra. Aztán valahogy feltámogatják, belekapaszkodik a mikrofonba, lenyomja a műsort, és a végére kijózanodik. Itt ez most fordítva történt. Amikor elkezdtek zenélni, Zsolti láthatólag teljesen tisztában volt vele, hogy hol van és miért. Valaki hozott azért neki sört, amikor az elfogyott, került helyette másik, és a koncert közepére már beütött a szalonspicc. Aztán amikor minden elfogyott, "Szólózzatok amíg iszom, bazmeg!" felkiáltással elvonult a büfébe, de meg kell hagyni, időben visszért, pedig erre nem tettem volna nagyobb összeget.
    Alkoholos befolyásoltság alatt az embernek érdekes ötletei támadnak. Mivel a zenekar bevallottan nem szereti a Csak Lassant, Őz magához vette a gitárt, és elkezdte játszani. Fontos itt megjegyezni, hogy Zsolti nem egy Jimi Henrdix, és sokszor nyomták már rá a technikusok a mute gombot, amikor hasonlóval próbálkozott. A hangzással most nem is volt gond, de addigra már kiégett az egyensúly-modul, a gitárt meg két kézzel kell fogni, ugye. Az lett volna ilyen, ha Jézus kezeiből kihúzzák a szögeket és megkérik, hogy énekelje már el a Sing Halleluját, hát biztos lekoccolja néhányszor a mikrofont. Külső segítséggel végül sikerült a produkció, amit fel is vettem videóra, de szerencsére annyira sötét volt, hogy nem látszik belőle semmi sem. Viszont csináltam színvonalas klipet az egyik legnagyobb Vidámpark slágernek, íme:

A Vidámpark honlapja
A Kisvidámpark honlapja

Koncertek:

Nov. 14. Bem mozi
Nov. 24: Gödör
Dec. 06: Cökkpoint
Dec. 11: Pécel

Ha keresztül tudom vinni a dolgot, lesz Vidámpark szilveszterkor is, csak még nem árulhatom el, hogy hol.


jún 11 2009

blogoljatok és szaporodjatok! második rész: hogyan élvez a barnamoszat?

Az irodalmas-bloggeres beszélgetés után a dóm téri sörkertbe mentünk levezetni a feszültséget. Ez annyira jól sikerült, hogy fél hétkor (háromnegyedkor megy az utolsó vonat Budapestre) fel kellett hívnom a főnökömet, és nagyjából a következő beszélgetés zajlott le köztünk:

Én: Huárghbroffzsuff!
Ő: Tessék!
Én: Szgedn grhroffmbrömmroáff!
Ő: Hol?
Én: Szgedn!
Ő: Á, értem! Szabadnapot kérsz holnapra, ugye?
Én: Broáff!
Ő: Szevasz.

   Az alkoholtól én vagy barátságos leszek, vagy nagyon okos. Rosszabb esetben mindkettő. Kölcsön is vettem valakinek a nőjét, és körbejártuk az asztalokat. Leültünk mindenkivel beszélgetni, aki elég problémásnak tűnt. Kiszúrtam az egyik sarokban két meleg fiút, akikről aztán kiderült, hogy mégsem azok, viszont biológusnak készülnek, majd csatlakozott hozzánk Hippi, a helyi hajléktalan filozófus. Kár is tovább beszélnem a társulatról, mert egy csodálatos ismeretterjesztő kisfilmet sikerült összehoznom a segítségükkel:

   Holnap pedig a szegedi kaland záró aktusa következik, kizárólag nagykorúaknak és erős gyomorral rendelkezőknek.


máj 26 2009

beszélgessünk a hüvelygombáról!

Íme, a Csillagok bloghoz készült reklámfilm-sorozatunk második része:


máj 21 2009

bréking

Tegnap pont nem sikerült gépközelbe kerülnöm. Szóval megy a csillagok.blog.hu néhány hiányosságtól eltekintve rendesen, és adtam interjút a könyvesblognak. Most pedig tekintsétek meg a rendkívül színvonalas reklámfilm-sorozatunk első részét!

 


ápr 21 2009

defektet és szálszakadást generálunk mesterségesen

Az alábbi videót természetesen nem én készítettem, nem az én munkahelyemen vettem fel, és nem a főnököm - az utolsó magyar polihisztor - szerepel rajta. Egyébként is a végén elmagyarázza, hogy vicc az egész. Muhaha!

Kapcsolódó anyag: hitelválság a szexiparban


ápr 12 2009

fauna (frissítve)

Lehet, hogy sokakban egy világot fogok lerombolni ezzel a poszttal, de el kell mondanom az igazat. Mondhatni kötelességem. A Jégkorszakból ismert motkányról van szó. A napokban megdönthetetlen bizonyítékot találtam rá, hogy az ő meséje csúf véget ért. Sok kaland, rohangálás és idegeskedés után szerencsésen átvészelte az olvadást, az őskort, sőt még a spanyol inkvizíciót is megúszta. A tizennyolcadik század közepe felé identitás problémák léptek fel nála, és a makkot dióra cserélte, de ezen kívül nem történt semmi említésre méltó. A gazdasági válság felkészülten érte, ezért nem került adósságspirálba, a világháborúk során pedig csak apró horzsolásokat szedett össze. Eljött az ezredforduló, és ő még mindig a diót hajszolta, de közben kissé elbízta magát. Mivel ilyen szép kort megért, azt hitte, hogy most már túl fogja élni az emberiséget, egyfajta űbermotkánynak képzelte magát. Egyre kevésbé törődött a veszéllyel, és amikor a micsodája begurult cégünk traktorgumiszállító gépjárművébe, ostoba módon utána mászott. Azt gondolta, hogy majd ráharap a motorházfedél alá szorult dióra, a farkával meg kiakasztja a zárat, csak éppen nem számolt az évtizedes rozsdával, úgyhogy minden erőfeszítése kudarcot vallott. Ott pusztult el szerencsétlen.
    Cégünk filozófiája szerint az autónak csak az ajtaját és a tanksapkáját szabad néha kinyitni. A motorházfedél olyan, mint a hetedik szoba, mivel a karbantartást és az olajcserét tiltott vudu szertartásnak minősítette a menedzsment. Ezért sosem jöttünk volna rá a dologra, de a szellőzőből olyan szinten jött a dögszag, hogy a vezérigazgató ideiglenesen feloldotta az átkot, és egy csavarhúzó meg egy kalapács segítségével feltárult a titkok kamrája.
    Íme, a motkány földi maradványai:

    Show must go on. Na kivel találkoztam a kilencker kellős közepén?

Ápdét!

    Kicseréltem a videót, most már meg lehet nézni. Azért nem engedte lejátszani a youtube, mert úgy éreztem, a patkányrandihoz minimum egy Beautyful Day dukál, de kiszúrta a buzgómócsing algoritmusuk, hogy ez jogvédett tartalom. Sebaj, raktam be helyette langyi popzenét a nyolcvanas évekből, erre már biztos nem emlékszik senki.


már 25 2009

pina edda sex*

Próbálok átvágni a Boráros téren, amikor egy hajléktalan kielőz jobbról. Gyűrött újságot szorongat, pulóverén gyanús foltok, az arcát pedig ritka randa rohadások ékesítik. A jótékony közönybe menekülnék, amikor felismerem, hogy ez az Őz.
    AZ ŐZ.
    - Szia Zsolti! - mondom. - Hát elég szarul nézel ki...
    - Ferikém, te is szarul nézel ki - vág vissza egyből. - Én egyébként is csak most kezdek igazán jól kinézni. Most is épp megyek a csajomhoz, meg írom az új könyvemet. Ha leadom, másfél millát kapok érte, az meg nem elég egy évig? Hát de...
    - Igen? - persze csóválom a fejem közben, mire otthagy, a pizzaárus csajhoz lép, hogy adjon neki egy kistüskét** a pult alól. Azt hiszem, hogy újabb öt évig nem találkozunk, de a villamosmegállóban utolér. Dől belőle a szöveg, hogy újra van Vidámpark, és nagyon jó nőt szedett össze és innen rendben lesz minden, csak volt majd' egy évtizednyi fennakadás. Mielőtt záródnak az ajtók, telefonszámot cserélünk, én pedig hazaballagok és elkezdem írni Őz Zsolt nekrológját, Az ember, aki nem halt meg időben címmel.

* nézd meg a videót, majd rájössz
**üveges, féldecis rövidital


    1995-ben a barátaimmal nyitottunk egy rockkocsmát. Illetve valamit, amiről azt gondoltuk, hogy ilyen egy rockkocsma. Fesztiválokon kerestünk zenekarokat, akiket próbáltunk megdumálni, hogy kicsi forintért játsszanak nálunk. Így botlottunk bele a Vidámpark nevű formációba. Nastasja Kinskiről énekeltek egy fergeteges számot, a frontember pedig egy az egyben úgy nézett ki, mint Garfield a macska, fél liter tömény után.
    Már akkor legendák keringtek az Őzről, hogy két nap alatt ivott el negyvenkétezer forintot (kilencvenötről beszélünk, amikor húszezer volt az átlagfizetés), és a kiadónak is kétszer kellett kifizetni a stúdiót, mert elkövették azt a hibát, hogy odaadták a pénzt Zsoltinak, ő meg elvitte a zenekart piálni. Valahogy lecsúszott a torkukon háromszázhúszezer, puff neki.
    Szóval megállapodtunk, hogy lejönnek játszani a Shangri-la-ba, ami össze is jött volna, ha koncertkezdés előtt fél órával nem zárja be az egész helyet a rendőrség, ugyanis semmiféle engedéllyel nem rendelkeztünk. Felnőttkoromban akkor sírtam először. Csak álltam ott, úgy éreztem vége a világnak, és akkor odajött az Őz, vállon veregetett, és mondta, hogy semmi gond Ferikém. Átmegyünk a Májuskertbe, és lenyomjuk azt a kibaszott koncertet!
    És tényleg megcsinálta. Szólt a közönségnek, hogy minden oké, csak most kicsit kimegyünk csepelre, mert ott lesz a buli. És milyen buli volt ott... tudjátok miért nem hisztizett senki, és miért nem kérték vissza a beugrót? Van erre is egy történet, elmesélem.
    Szintén a kilencvenes években voltam tanuja a következő párbeszédnek:

Valaki: Zsolti, valamit nem értek veled kapcsolatban.
Őz: Na mondjad, mit?
Valaki: Kicsi vagy, szőrös, és folyamatosan dől belőled a piaszag. Mi a fenét esznek rajtad a nők?!
Őz: Tudod... én adom nekik a rákenroll életérzést.

    Következzék most egy interjú, ami nem jöhetett volna létre, ha nincsen a Viktor, ugyanis hónapok óta pihen a gépemen, csak nem volt idegem megvágni:

    Most pedig hallgassatok meg egy számot 1989-ből. Nekem annyira a szívem csücske ez a dal, hogy képtelen vagyok jelzőket aggatni rá. Felesleges is. Nem mindenhol érthető, de a folytatásban megtaláljátok a teljes szöveget.

    Ugatha Christie: Csak lassan


nov 26 2008

a kanál, mely nem gerjeszt hullámokat

Néhány évvel ezelőtt panaszkodtam valakinek, hogy igazából egyetlen olyan ismerősöm sincs, aki úgy frankón normális. Valahogy körülöttem mindenki kobold, vagy rajzfilmfigura, rosszabb esetben vérszopó zombi. Nekem nem azért nincs tévém, mert játszom a sznob művészlelket, hanem felesleges, mert élő egyenesben megy a South Park, a Muppet Show, plusz a Spongya Bob, természetesen. No, ez az illető felvetette, hogy a körülöttem lévő emberek valójában nem is léteznek, csak a beteg elmém generálja őket, és ha meghalok majd egyszer, szétpukkannak, mint a szappanbuborék.
    Nem mintha a témához tartozna, de a főnököm - MézesMackó - vérhólyagot növesztett az ujján, amiről egyből ki is jelentette, hogy ez nem ám vérhólyag, hanem maga Xenu, és ezentúl neki kell szólnom, ha kávét akarok inni. Ilyen kávét:


nov 05 2008

hitelválság a szexiparban

Odalett a meglepi, mert a puruttyák lehozták a filmemet, mielőtt posztolhattam volna. Sebaj. Forgatócsoportunk a hitelválság hatását vizsgálta a legősibb mesterséget űzők körében.


okt 31 2008

control - nyomasztó film a szomszéd lányról

Írtam már a Control-ról, lelkendeztem jó nagyokat, hogy bemutatják a magyar mozik (ha valaki nem olvasta volna, ez nem a metrós sztori, hanem a Joy Division zenekar pályafutását bemutató film). A kínkeservvel összehozott posztom senkit sem érdekelt, összesen egy komment érkezett rá. Morogtam is, hogyezekamaifiatalok, de miután végignéztem - nem kevés papírpénzért -, azt kell mondanom, hogy nektek volt igazatok.
    A film borzalmas. Fertelem, horror, döghalál.
    Tanult filmrendező barátom szerint csak akkor szabad lefikázni egy művet, ha a hivatásos, avagy önjelölt kritikus érthetően el tudja mondani, hogy mi nem jó, miért nem jó. Mindez még kevés a magas lóhoz, mert aki okosan odamondogat, az vezesse le azt is, hogy ő mit csinált volna másképpen. No, én most megpróbálom ebben a szellemben.
    A történet a nyolcvanas évek elején játszódik, és valamiért azt gondolták az alkotók, hogy a képi világ akkor lesz hiteles, ha fekete-fehérben forgatnak. Már ez nagy hiba, mert éppen ekkor durrant nagyot az underground vonal. Sötét volt a klubbokban, de ugyanakkor színes kavalkád töltötte meg a pincéket. Ez az évtized számomra olyan, mint egy végenincs karnevál, ezért nem szeretném olyan körülmények között viszontlátni, mintha egy egy világháborús, vagy ősszovjet propagandafilmet néznék. De tényleg. Minden szürke, külvárosi, elhasznált, lehangoló, és halálosan nyomasztó. Ülj le fiam, egyes.
    Rendben, van egyfajta varázsa a fekete-fehérnek, de legalább a koncerteket és a zenekar stúdiófelvételeit forgathatták volna színesben, és már nem az lett a legkomolyabb effekt a mozivásznon, hogy pattogatott kukoricát dobálok vetítőgép elé.
    A forgatókönyvíró meg oltottmeszet tolhatott véletlenül kokain helyett, ugyanis a főhős - kapaszkodjatok meg - nem a Joy Division zenekar, nem Ian Curtis, hanem a felesége, Deborah. Ő a tipikus szomszéd lány, aki beleszeretett a helyi menő fiúba, elvetette magát, szült neki egy gyereket, az meg galád módon csalta egy hosszú lábú démonnal. Ja, hát valamiféle zenekarban is énekelgetett a férje, néha esik szó arról is. Komolyan, nem hittem el, hogy a várva várt Joy Division film közel felében pelenkákat, cumisüvegeket, és egy lepukkant, ám szorgosan sikamikált konyhát nézek. Tudom, nagy katasztrófa a napi rutin, és a csábos idegen között örlődni. Azt is tudom, hogy Ian Curis (egyéb problémái mellett) ezt a dilemmát oldotta fel az öngyilkosságával, de ebben a bugyuta, egysíkú megközelítésben egyáltalán nem jön le, hogy ezek az emberek letettek valamit az asztalra, ami egyszeri és megismételhetetlen. Engem speciel ez érdekelt volna, és nem az, hogy ki kivel kavart, és mennyit hazudott otthon. Arra ott van a barátok közt. Szerintem.
    A végén a nagyjelenetet elviselhetetlenül hosszúra nyújtották. Nincs ilyenkor tesztvetítés a végleges vágás előtt? Nem szólt senki, hogy kicsit uncsi húsz percen keresztül nézni azt, ahogy valaki járkál a lakásban, és azon vergődik, hogy felkösse-e magát? Megmondom a frankót, én fellélegeztem, amikor végre kirúgta maga alól a sámlit.
    Komolyba' nem akartam aznap inni, de kénytelen voltam a film után magamhoz venni egy emberes adag vodkát, hogy kiöblítsem azt a rothadó ízt a számból. Hazafelé viszont betévedtem egy alteros zenekear próbatermébe. Elvettem a zembertől a gitárt, és simán lenyomtuk a Dead Souls-t. Erről ennyit: