Van egy elméletem az énblogokról. Azért ámítás és képmutatás az egész műfaj, mert köze nincs a szövegnek ahhoz, amit az ember magának írna a titkos naplójába. Olvassák az ismerősök, ezért kétszer is meggondolja a szerző, hogy kitesz-e olyan anyagot, amiért magyarázkodnia kell anyukának, vagy nyunyikának. Jó esetben olvassák vadidegenek is, de nekik meg nyomni kell a vicces/vagyány/vérparaszt/depressziós vonalat, amit megszoktak, amiért visszajárnak.
    Én is így csinálom, természetesen.
    Történt, hogy a szilveszteri bulin megbotlottam kicsit erkölcsileg. Nagyon különleges és egyedi történet, még biztos nem hallottatok hasonlót: A csatakrészeg fiú rámosolyog a beszívott kislányra, majd elvonulnak a hátsó lépcsőre beszélgetni, oszt' helló. Lehet, regényt kéne írnom belőle, vagy trilógiát, annyira zseniális és egyedülálló téma, ráadásul még nem dolgozta fel senki, szóval a Nobel-díj garantált.
    Megemlékeztem az ügyről egy posztban, ami fent is volt tíz percig, aztán beparáztam a következményeken, és töröltem. Tök értelmetlenül egyébként, mert kiment vagy százhetven embernek, aki rss-ből olvas... szinte hallottam Gábriel arkangyal gúnyos hangját, ahogy azt mondja: "You fucked".
    Leültem gondolkozni, és első körben arra jutottam, hogy hagyom a fenébe az egész blogosdit, mert így nincs értelme. A Tündérgyár nevet egyébként is a kocsmára testáltam, abban viszont én csak X tényező közül vagyok az egyik, és nem jönne ki jól, ha a hülyeségeimet továbbra is ezen a néven publikálom. Persze tovább rágódtam az ügyön, és eszembe jutott egy régi ötletem: Sosem vonzódtam az önéletrajzokhoz, de az enyém olyan töménységben tartalmaz vállalhatatlan elemeket, hogy érdemes lenne talán megírni. Legyen a címe "Az ember, aki sose volt ott". És ne izzadtságszagú önvallomásokra számítsatok, hanem egy vérbeli brazil szappanoperára, aminek a szerzője túl sok Indiana Jones filmet nézett. Ármány, szerelem, sötét titkok, gépfegyveres katonák az ukrán-fehérorosz határon, foglalt ház, börtönablak, természetfeletti élmény, minden lesz benne. Lehet, nem kéne dicsekedni az ilyesmivel, de nekem legalább történtek említésre méltó dolgok az életemben, és nem bánom, hogy így alakult.

    Ezt a blogot most befejezem, de nem törlöm ki, mint ahogy szoktam általában. A Tündérgyár Presszónak van már saját oldala és népes baráti köre a facebookon, én pedig a boholy.blog.hu-n folytatom.

    Ráken'roll!