nov 27 2009

bodza-birodalom

    Képzelj el egy takaros, kocka alakú házat. Minden szobában rend és tisztaság uralkodik. Különösen a nappaliban, ahol szép szimmetrikusan vannak elrendezve a bútorok, középen meg egy hatalmas barna vitrin áll. Az üveg mögött katonás rendbe állított porcelánfigurákat lehet látni. Közülük az egyik én vagyok, legalábbis most még úgy tűnik. Igen az, a bárányka és az aprópénz-tartó aranyhal között. Egy pirospozsgás arcú kisfiú, aki hímzett ruhában táncol. Persze igazából nem vagyok se kisfiú, se porcelánbaba, csak ebbe a kellemetlen helyzetbe kényszerítettek. Valójában olyan koboldszerű kis szörnyűség vagyok, amivel tele van a Bodza-birodalom. Igazából csak egy bodzafa van arrafelé (meg két mogyoróbokor, nyolc kövirózsa, és néhány tő csenevész szőlő), de valahogy meg kellett különböztetni a szomszédos építőanyag teleptől, így lett Bodza-birodalom. Különösen azért, mert Ketyó nagyon szerette a virágait vízbe áztatni, és átszellemült arccal szürcsölni egy világoskék bögréből. Ketyó egy dittyós koldus, aki titokzatos útjai közben gyakran megpihen itt. Ilyenkor összeszedi az eldobált szemetet, bűvésztrükköket tanít a gyerekeknek, és arra biztatja őket, hogy lopjanak neki cigarettát a szüleiktől. Én is gyerek voltam, csak egy foltos sánta kutya koboldszerű kis szörnyűséggé változtatott. Utána meg is értettem rögtön, hogy ő Moha Gróf. Egy zárkózott, és finom úriember, csak foltos sánta kutyának álcázza magát, nehogy mindenféle népek rátegyék a kezüket a vagyonára. De hát én sem voltam akkor már Micike, hanem egy koboldszerű kis szörnyűség, tehát nem róhattam fel neki a kétszínűségét. Meg egyébként is én kértem, hogy változtasson át. Úgy véltem, hogy egy koboldszerű kis szörnyűségnek könnyebb élete van, mint apukámnak, aki tetőfedő, és mindig elszédülök, amikor leinteget nekem iskolába menet.
    Hát nem lett könnyebb életem! Egyesek szerint sokat beszélek, és azt is össze-vissza. Ebből származott az egész bonyodalom. Egyszer, amikor nagyon fontos küldetésben jártam, összefutottam egy mogorva fekete pókkal, aki fél életét egy WC-tartály mögött töltötte. Fel akartam vidítani kicsit, és elmeséltem néhány pletykát a Bodza-birodalom felsőbb köreiből. Alig másfél órája mondtam a magamét, amikor se szó, se beszéd, porcelánbabává változtatott, és mogorván morogva eltűnt egy korhadt fadarab alatt.
    Érthető, ugye?
    Tehát most itt állok fél lábon ebben a vitrinben. A kezeimet kecsesen széttárom, te pedig kissé megilletődötten közeledsz felém, egy piros ronggyal a kezedben. Általában az anyukád jön szombat délutánonként portalanítani, de néha téged kér meg rá. Azt mondja, elég nagy lány vagy már az ilyesmihez. Mindig hevesebben dobog a szívem, amikor jössz, mert a kis ujjaid bizonytalanul matatnak a magas polcokon. Nekem meg csak annyi kell, hogy megsérüljön rajtam valahol a máz, és kiszabadulhatok!
    Idáig kellő óvatossággal jártál el, de ma durcás vagy. Apunak dolga van egy másik városban, és nem vihet el téged megnézni az óriás delfint, pedig többször megígérte. Olyan dühösen vágod ki a vitrin ajtaját, hogy minden figura csilingelve reszketni kezd. Amikor én kerülök sorra, kicsit megremeg a kezed, persze kihasználom az alkalmat, és kicsusszanok. Egy másodperc boldog repülés után nagyot nyekkenek a padlón. Csak az egyik cipőcském tört el, de ennyi is tökéletesen elég a szabadságoz. Rosszallóan és ijedten nézel rám. Felemelsz az arcodhoz, megvizsgálod a sérüléseimet. Gyorsan bekened ragasztóval a lábamat, precízen visszailleszted a cipőcskét, és nevetve kiszaladsz a szobából. Azt hiszed, senki sem fogja megtudni, mi történt, pedig én már csak az estére várok, hogy visszaváltozzak koboldszerű kis szörnyűséggé, és végére járjak a fontos küldetésemnek.
    A küldetésem! Majdnem meg is feledkeztem róla a kényszerű álldogálásban!
    A Bodza-birodalom attól különleges, hogy a legvégében él az Igazmondó Üregi Nyúl. Nem a föld alatt lakik, hanem egy banános ládában, ami egyben az irodája is. Egész álló nap körmöl, de minden étkezés után kinéz az ajtón. Ilyenkor furcsaságokat keres: beszélő mókust, gördeszkázó elefántot, és olyan koboldszerű szörnyűségeket is, mint amilyen én vagyok. Szóval bármit, ami nem való erre a világra. Ha valami gyanúsat észlel, azonnal megírja a jelentését, és elpostázza a Felsőbb Helyre. A Felsőbb Helyen meg ül Valaki, aki azonnal intézkedik, és szőrén-szálán eltüntetik a renitenskedőket. Többek közt nekik köszönhető, hogy a gyerekek már nem nagyon hisznek a mesékben.
    Igen ám, de az igazmondó üregi nyúl ajtaja a Nagyvilágra nyílik, és éppen mögötte van a Bodza-birodalom! Soha meg nem fordulna a fejében, hogy a közelben kódorgó foltos sánta kutya a háta mögött Moha Gróffá változik, Ketyó, a dittyós koldus pedig magányos kisfiúvá. És épp itt van a probléma, ezért nagyon fontos a küldetésem!
    Régebben sok gyereknek volt bejárása a Bodza-birodalomba. Ketyó nyugodtan eldönthette, hogy borostás arccal bűvésztrükköket ad elő, vagy olyannak mutatja magát, amilyen valójában: Kisfiúnak, aki gyíkra vadászik, vagy össze-vissza futkározik a többiekkel. A Bodza-birodalom lakói persze ügyeltek az inkognitójukra, és csak annyi csodát mutattak a gyerekeknek, amennyit éppen jónak láttak. Idővel egyre kevesebbet, mert ahogy felépült a környéken az ipari park, nem jöttek újak. A régiek meg nyúlni kezdtek, elmélyült a hangjuk, és már maguknak lopkodták a cigarettát a szüleiktől. Ketyó sem mutatta többé magát kisfiúnak, mert a kamaszok előszeretettel elpáholják az olyanokat, mint ő.
    Volt néhány szerencsés is, akiket befogadott a birodalom. Ők velem együtt átváltozhattak koboldszerű kis szörnyűséggé, és ellátták a futárszolgálatot, vagy szellemi képességeikhez mérten apróbb feladatokat kaptak. Persze nem csak koboldszerű kis szörnyűséggé lehetett változni, hanem bármi mássá, de ez volt a legnépszerűbb. Kisfiú azonban senki sem akart maradni, ki tudja miért.
    Ketyó tehát magányos volt. Hiába szaporodtak az arcán a ráncok, nőtt egyre hosszabbra a szakálla, gyerek maradt, akivel senki sem játszik. Naphosszat ült a rozoga sámliján, bodzalevet szürcsölgetett a világoskék bögréjéből, és sóhajtozott. Persze próbálta őt mindenki vigasztalni: a sárga csíkos kandúr a térdére heveredett, galambok jártak neki társastáncot, sőt még mi koboldszerű kis szörnyűségek is artista mutatványokat adtunk elő. Semmi sem segített, csak egyre mélyebbről, és egyre furcsább hangon sóhajtozott tovább. Végül Moha Gróf azt tanácsolta, hogy keressünk valakit. Egy gyereket, aki ugyanúgy nem akar felnőni, mint ő. Ketyó futkározhatna vele, meg foghatnának nagy zöld gyíkokat, és véget érne ez a búbánat.
    Talán sokan nehezteltek rám a beszélhetnékem miatt, mert ahogy arra terelődött a szó, hogy ki hajtsa végre a küldetést, mindenki egyből rám mutatott. Neki is indultam nyomban, és néhány év kényszerű porcelánbaba-lét után most itt ülök az ágyad szélén. Tulajdonképpen csak meg akartam köszönni, hogy kiszabadítottál, de közben támadt egy ötletem. Miért ne lehetnél te az, akit elviszek a Bodza-birodalomba? Végül is csak azt kérték, hogy egy gyereket kerítsek valahonnan, arról szó sem esett, hogy kisfiú legyen, vagy kislány. Egy kicsit vívódok még magamban, majd óvatosan elsimítom a hajadat az arcodból és felébresztelek.
    – Hú, de ronda egy álom vagy! – morgod félig nyitott szemmel. – Menj innen, vagy sikítok.
    – Ne sikíts, kérlek! – próbállak csitítani. – Nem álom vagyok, hanem egy koboldszerű kis szörnyűség.
    – Akkor pláne!
    – Idáig porcelánbaba voltam, csak délután letörted a cipőmet, és kiszabadítottál.
    – Legközelebb óvatosabb leszek – ígéred nagykomolyan. – Mit akarsz tőlem?
    – Kérdezni valamit.
    – Csak gyorsan, mert álmos vagyok.
    – Te mi akarsz lenni? – kicsit közelebb hajolok hozzád, te pedig az álladig húzod a takaródat. – Mi lennél, ha átváltozhatnál bármivé?
    – Biztos, hogy nem olyan, amilyen te vagy!
    – Hanem?
    – Nem is tudom… – felelsz elgondolkozva. – Talán… nem. Nekem jó így.
    – Maradnál kislány? Felnőtt sem szeretnél lenni?
    – Nem. Anyu mindig fáradt. Néha vitáznak is ezen este apuval. Nem akarok fáradt lenni.
    – Akkor gyere velem! – kérlellek. – Megmutatom neked a Bodza-birodalmat.
    – Dehogy megyek! Álmos vagyok.
    – Épp most mondtad, hogy nem akarsz fáradt lenni. A Bodza-birodalomban ez teljesen ismeretlen.
    – Milyen az a… birodalom? – kérdezed.
    Már nem tartasz tőlem annyira. Felülsz törökülésbe, és tágra nyílt szemekkel hallgatod, ahogy mesélek Moha Grófról, Ketyóról, a szvingelő galambokról, és az Igazmondó Üregi Nyúlról. Közben meg is említem, hogy csak hajnalig van időnk, mert ha reggel kitekint a banános doboz ajtaján, és itt talál, nekem végem! Miközben beszélek, folyamatosan kuncogsz, és amikor a végére érek, már nyíltan kinevetsz engem. Csilingelve, és hosszan kacagsz, a kezeiddel pedig a térdedet verdesed. Már-már az ágy alá bújok ijedtemben. Attól félek, hogy felébred anyukád, fülön csíp engem, és kipenderít az utcára. Az nem lenne túl szerencsés, hiszen az éjszaka közepén nehezen fogok találni még egy gyereket. Főleg nem ilyet, aki nem akar varázslóvá, kiskirálykisasszonnyá, vagy ne adj isten koboldszerű kis szörnyűséggé változni. Végül csak abbahagyod a nevetést, és csodaszépen rám mosolyogsz. Olyan szépen, hogy egy pillanatra meg is bánom, hogy nem maradtam kisfiú.
    – Veled megyek – mondod, és szigorúan felemeled a mutatóujjad, – de ha az egészet csak kitaláltad, odakötözlek az Igazmondó Üregi Nyúl ajtaja elé, és lesz nemulass!
    – Ha csak kitaláltam az egészet, akkor az Igazmondó Üregi Nyúl sem létezik… meg én sem.
    – Messze van?
    – Egyáltalán nincs. Néhány sarok az egész.
    Ásítasz, a pizsamádra köntöst húzol, piros papucsba bújsz, és kiszökünk a konyhaablakon át. Kicsit hűvös kint a levegő, mi pedig sietve az ismerős utcákon. Düledező betonkerítéshez vezetlek, aminek az egyik darabja hiányzik. Korhadt deszkákkal van kipótolva, de akkora foghíjakkal, hogy simán átférünk rajta mindketten.
    – Itt vagyunk – mondom ünnepélyesen. – Ez az.
    – Ez az? – hüledezel. – Ez nem birodalom, de nem ám! Ez csak egy üres telek, amit nem használ senki.
    – Dehogy üres! Gyere, megmutatom.
    Átmászunk a lécek alatt, és megállunk a túloldalon. Az utcai lámpa fénye erőtlenül elveszik a gazban, csak az első néhány métert világítja meg. A birodalom többi része sötétségbe borul, bár a középen magasodó bodzafa sziluettjét elég jól ki lehet venni.
    – Látod? – mutatok a fára. – Igazam volt.
    – Dehogy volt igazad! – ingatod a fejed. – Ez egy grund, telis tele szeméttel. Anyukám azt mondja, hogy még hajléktalanok is vannak itt. Meg kellene tisztítani, és építeni rajta egy nagy házat, mert olyan ronda.
    – Nem ronda ez. Várj csak, megmutatom!
    Csettintek egyet (mert egy koboldszerű kis szörnyűségnek ez ilyen egyszerűen megy) és azonnal a szemed elé tárul az egész Bodza-birodalom. Lampionok gyúlnak a kövek közt, és rengeteg szentjánosbogár lepi el az eget. Az egyik épp a kezedre száll, és láthatod, hogy igazából egy fess fiatalember: Frakkban van, csokornyakkendőt visel, a kezében zöld lámpás világít, a kalapján pedig mókás propeller forog.
    Talán a világ fúvódott fel, vagy mi mentünk össze, nem tudom. A birodalom kiszabadult a betonfalak közül, bármerre is nézel, mindenhol mozog valami. Egy patak kanyarog a lábad előtt, pedig pár perce még eldobott kábelkötegnek hitted. Most megjelenik az üdvözlésedre egy pillangó. Jobbantudja Asszonyság a neve, és hírek adásvételével foglalkozik. Mindig ott bukkan fel, ahol épp történik valami, de persze azelőtt másvalahol járt, ahol szintén történt valami. Ilyenkor gyorsan feljegyez mindent, majd időrendi sorrendben felmondja a nap eseményeit, és tovább áll. Téged is jól megnéz magának, megigazítja a mintát az egyik szárnyán, és belekezd:
    – Ma reggel egy csomag tökmagot talált ismeretlen személy. Mielőtt bárki végére járhatott volna az esetnek, elfogyasztotta az egészet, és szanaszét szórta a héját mindenfelé. Délben egy tornacipő okozott felbecsülhetetlen károkat a páncélinges hangyák várában, estefelé pedig csak beszélt mindenki össze-vissza, ahogy az már errefelé szokás! Alászolgája!
    – Várjon kicsit! Hol van Ketyó? Teljesítettem a küldetést – mutatok rád. – Ő lesz a játszótársa.
    – Maga meg ne bosszantson engemet! – rivallt rám az asszonyság, és ellibbent.
    – Hát még ilyet! – fordulok hozzád. – Jobbantudja Asszonyságtól idáig nem lehetett olyat kérdezni, amire nem válaszolt volna kimerítően.
    Te ezzel nem foglalkozol, csak mosolyogsz. Benézel a kövek alá, ugrálsz, és körbe-körbe táncolsz. Érzem, hogy jól választottam. Ketyó soha többé nem lesz szomorú, amíg téged lát.
    A távoli bodzafa felé vesszük az irányt, a Bodza-birodalom szívébe. Ismeretlenekkel és ismerősökkel állunk le trécselni. Még Moha Gróffal is összefutunk, aki kimérten biccent felénk. Néha Ketyó felől érdeklődök, de válasz helyett mindenki csak mosolyogva néz rám.
    Hosszú és kimerítő séta után elérkezünk a fa alá, de nem találunk ott senkit.
    – Semmi baj – mondom. – Talán megint úton van. Az lesz a legjobb, ha megvárjuk, mert ez a kedvenc helye. Egész biztos, hogy vissza fog jönni ide.
    A várakozás ki tudja meddig tart, ezért szakítok néhány virágot a bodzafáról, forró vízben megáztatom, és megkínállak téged. Megosztozunk Ketyó világoskék bögréjén, és átszellemült arccal szürcsölünk. Behunyt szemmel azon gondolkozom, hogy mi történt az alatt a pár év alatt, amíg porcelánba zárva éltem? Mi változott meg, miért nem akarom, hogy most bárki megzavarjon minket? Futkározni kezdek, mintha újra kisfiú lennék. Ez furcsa, mert világosan érzem, hogy már koboldszerű kis szörnyűség sem vagyok, hiszen kiütközik az arcomon a borosta. Hirtelen ötlettől vezérelve elmozdítok a földön egy követ, és egy régi pléhdobozt találok alatta. Elmosolyodok, amikor belenézek, hiszen ez az én bűvészdobozom, és minden trükköt ismerek! Be is mutatok neked néhányat, és valami zsibbadást érzek a tarkómban, amikor megtapsolsz egy-egy mutatványt. Mikor a műsor végére érek, szólsz, hogy menned kell, bár tudom én azt magamtól is.
    – Jó éjt, kislány! Nagyon örülök, hogy láthattalak, még mielőtt megszülettél! – integetek utánad. – És hozz majd anyutól nekem egy pár szál cigit!


A bejegyzés trackback címe:

http://tundergyar.blog.hu/api/trackback/id/tr81556172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Álom gyermek 2010.01.20. 20:58:32

Ó, amikor az ember rádöbben, hogy életének álmai csak múló porszemek, amiket egyszer csak elfúj a szél... és nem tudod meg soha, hogy mennyire, de mennyire fontos volt az az egy apró darabka, nem tudod, mennyire hittél benne, és mennyire beléd égett... csak akkor, amikor hirtelen rádöbbensz, hogy a valóság szakadt, koszos körömmel széttépte mindet... minden röpke érzést, amiről azt hitted, hogy igaz, és hitted, hogy örök...
Hiszen nem tudod meg, hogy álmodtál... csak akkor már, mikor felébredsz.
Gyönyörű ez a mese... köszönöm.