Ha időben, egy hónappal ezelőtt írom ezt a posztot, akkor így kezdődött volna: Húsz évvel ezelőtt, 1989 május elsején jelent meg a The Cure, Disintegration című albuma. Addigra a zenekar mindent kipróbált, amit lehetett. A melankóliától a mély depresszión át a hiperaktív pattogásig az összes létező személyiségzavart megzenésítették. Ez a lemez, amit joggal tartanak Robert Smith élete főművének, valami furcsa középút az érfelvagdosós gruftizene és a Pink Floyd-féle elszállás között. Nagyjából azt az életérzést hozza, amikor az ember (harminc körül általában) először ébred tudatára, hogy a világon minden mulandó. Mivel ezt a blogot nem kjúrosok olvassák, nem terhellek titeket a komolyabb ópuszokkal, viszont hallgassátok meg az album egyetlen vicces dalát. Íme:

The Cure - Lullaby / Altatódal

cukrozott lábakon eljön a pókember / puhán, a naplemente árnyékában / gyönyörű halottak ablakai alatt lopakodik / és keresi az ágyban reszkető áldozatot / a rettegés összegyűlik a homályban, és... / hirtelen! / megmozdul valami a szoba sarkában / nem tehetek semmit / rettegve felfogom / hogy a pókember ma engem esz meg vacsorára / halkan nevetve a fejét rázza / közelebb oson, egészen az ágy végéhez / puhább, mint az árnyék, gyorsabb, mint a légy / a karjait körém fonja, nyelve a szemem előtt csapkod / "ne mozdulj, maradj nyugton, csendben, édes fiam!" / "ne küzdj, mert akkor még durvábban szeretlek" / "túl késő, hogy elmenekülj, hogy feloltsd a villanyt" / "ma éjjel, a pókember vacsorája leszel!" / úgy érzem, mintha millió szőrös, remegő lyuk enne meg / és tudom, hogy holnap, mikor felébredek / reszketek majd a hidegtől / a pókember mindig éhes...