Lajos vagyok, a szappanbuborék. Sok százezer élet tapasztalata, megannyi jótett, szenvedés és nélkülözés vezetett ahhoz, hogy eljussak a létezésnek erre a különösen magas szintjére. Utoljára pixelhiba voltam egy lapmonitoron, felülről a hetvenhatodik sorban az ötszáznegyvenharmadik. Ha esett, ha fújt, én narancssárgán világítottam, fittyet hányva a nagyhatalmú videókártya utasításainak. Büszkén vállaltam, hogy szembemegyek a fősodorral, és kiemelkedem a képpontok szürke – elnézést, vörös-kék-zöld – tömegéből. Ujjal mutogattak rám, fejcsóválva méregettek, hát félre az álszerénységgel! A hétszáznyolcvanhatezer-négyszázharminckettő közül egyedül én vittem valamire. Nem örvendtem maradéktalan népszerűségnek, az igaz. Bizonyos körök szabadulni igyekeztek tőlem, de szerencsére az eltávolításom többe lett volna, mint egy új képernyő, ezért ellenségeim hiába szövetkeztek a hátam mögött, nem tudtak elmozdítani a helyemről.
Volt egy rajongóm is, Rituka, aki csak mosolygott, bárki bármit is kérdezett tőle. Azt hitte, hogy egy csillag vagyok, az ő csillaga. Sokszor becézgetett, még meg is simogatott, amikor nem látott minket senki. Feltételezte rólam, hogy képes vagyok teljesíteni a kívánságait, titkokat mesélt nekem, sőt még tanácsot is kért néhanapján.
Tőlem, a pixelhibától.
Tényleg furcsa párost alkottunk, de mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt: Ő mosolygott, én világítottam. Bizony, a boldogság nem egy bonyolult állapot.
Aztán jött az a szörnyű akció a hipermarketben. Divatosan csontsovány lányok bíztattak mindenkit, hogy cserélje le régi monitorát. Zuhogott az áreső, lengén öltözött ingyenhitelek ólálkodtak minden sarokban, és akinek még így sem akarózott vásárolni, azt bónuszpontokkal dobálta meg a biztonsági őr.
Kifogyott belőlem az impulzus. Elsötétedtem, ahogy elsötétedett körülöttem minden. Zuhanni kezdtem a semmi közepe felé, ám mielőtt odaértem volna, egy alagútfélébe kerültem, aminek a végén fény derengett. Folyadékot éreztem magam körül, sőt mintha én magam is folyadékká váltam volna, aztán hipp-hopp, kibukkantam a szívószál túlfelén. Pontszerűségem kigömbölyödött, bizony három dimenziót ugrottam egyetlen újjászületéssel! Szappanbuborék lettem, mekkora karrier!
A szappanbuborék-lét sokkal összetettebb, mint a pixelhiba öncélú kis élete. Mert ugye, míg a pixelhiba csak úgy van, függetlenül attól, hogy jó-e az valakinek, a szappanbuborék eleve konkrét céllal jön a világra.
Elmagyarázom:
Nem vagyok természeti jelenség – ezt a szintet hál' Istennek már rég túlhaladtam –, és nem vagyok már szimpla műszaki hiba sem. Szappanbuborékok nem tűnnek elő véletlenül az univerzumban. Az a dolgom, hogy valakinek a szeme előtt lebegjek. Most például Jolán szappanbuborékja vagyok, és ismerve a magamfajtákat, az is leszek, amíg el nem pukkanok. Nincs ezzel semmi baj, mert Jolán szeret engem, illetve azt szereti, ahogy a fénnyel bánok. A tényleg szép, de kissé unalmas fehér színt szétbontom ezer árnyalatra, abból kontinenseket, csillogó óceánokat festek magamra. Láthatatlan ezüst hártyával vonom be az egészet, és ha Jolán közel hajol, megnézheti magát ebben a teljesen új világban. Szebbé teszem, mint a legjobb kozmetikus, olyan széppé, amilyen csak a mesében lehet valaki.
Azt hinnétek, hogy a szappanbuborékok rövid életűek, pedig ez egyáltalán nem így van. Az a néhány pillanat, amit a fürdővíz felett töltök, nekem elég, hiszen ennyi jutott, ezt kell beosztani. Ha Jolán elmosolyodik, azzal elmegy néhány szép évtized, de például, amikor pislog, az olyan, mintha hónapokig nem látnám. Ilyenkor nagyon magányosnak érzem magam, félős leszek, és tüskés farkasokkal álmodom. Hatalmas, ronda állatok ezek, amik körülötte ólálkodnak, morognak rám, és megpróbálják belém fúrni az agyaraikat. Néha szeretném megcsípni magam, hogy érjen véget a rémálom, de hát nincsen kezem meg egyébként is egy csípés számomra egyenlő a véggel, úgyhogy tűrnöm kell, ez van.
Szerencsére Jolán szeret engem, és mikor már mindenütt csak tüskéket látok magam körül, kinyitja a szemét és rám nevet. Ilyenkor megnyugszom, és újabb színeket festek magamra és rá is természetesen. Közben aggaszt azért kicsit, mi lesz velem a következő életemben?
Vicces lenne, ha embernek születnék, és én fújnék egyszer neki szappanbuborékot.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2008.01.03.)
Volt egy rajongóm is, Rituka, aki csak mosolygott, bárki bármit is kérdezett tőle. Azt hitte, hogy egy csillag vagyok, az ő csillaga. Sokszor becézgetett, még meg is simogatott, amikor nem látott minket senki. Feltételezte rólam, hogy képes vagyok teljesíteni a kívánságait, titkokat mesélt nekem, sőt még tanácsot is kért néhanapján.
Tőlem, a pixelhibától.
Tényleg furcsa párost alkottunk, de mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt: Ő mosolygott, én világítottam. Bizony, a boldogság nem egy bonyolult állapot.
Aztán jött az a szörnyű akció a hipermarketben. Divatosan csontsovány lányok bíztattak mindenkit, hogy cserélje le régi monitorát. Zuhogott az áreső, lengén öltözött ingyenhitelek ólálkodtak minden sarokban, és akinek még így sem akarózott vásárolni, azt bónuszpontokkal dobálta meg a biztonsági őr.
Kifogyott belőlem az impulzus. Elsötétedtem, ahogy elsötétedett körülöttem minden. Zuhanni kezdtem a semmi közepe felé, ám mielőtt odaértem volna, egy alagútfélébe kerültem, aminek a végén fény derengett. Folyadékot éreztem magam körül, sőt mintha én magam is folyadékká váltam volna, aztán hipp-hopp, kibukkantam a szívószál túlfelén. Pontszerűségem kigömbölyödött, bizony három dimenziót ugrottam egyetlen újjászületéssel! Szappanbuborék lettem, mekkora karrier!
A szappanbuborék-lét sokkal összetettebb, mint a pixelhiba öncélú kis élete. Mert ugye, míg a pixelhiba csak úgy van, függetlenül attól, hogy jó-e az valakinek, a szappanbuborék eleve konkrét céllal jön a világra.
Elmagyarázom:
Nem vagyok természeti jelenség – ezt a szintet hál' Istennek már rég túlhaladtam –, és nem vagyok már szimpla műszaki hiba sem. Szappanbuborékok nem tűnnek elő véletlenül az univerzumban. Az a dolgom, hogy valakinek a szeme előtt lebegjek. Most például Jolán szappanbuborékja vagyok, és ismerve a magamfajtákat, az is leszek, amíg el nem pukkanok. Nincs ezzel semmi baj, mert Jolán szeret engem, illetve azt szereti, ahogy a fénnyel bánok. A tényleg szép, de kissé unalmas fehér színt szétbontom ezer árnyalatra, abból kontinenseket, csillogó óceánokat festek magamra. Láthatatlan ezüst hártyával vonom be az egészet, és ha Jolán közel hajol, megnézheti magát ebben a teljesen új világban. Szebbé teszem, mint a legjobb kozmetikus, olyan széppé, amilyen csak a mesében lehet valaki.
Azt hinnétek, hogy a szappanbuborékok rövid életűek, pedig ez egyáltalán nem így van. Az a néhány pillanat, amit a fürdővíz felett töltök, nekem elég, hiszen ennyi jutott, ezt kell beosztani. Ha Jolán elmosolyodik, azzal elmegy néhány szép évtized, de például, amikor pislog, az olyan, mintha hónapokig nem látnám. Ilyenkor nagyon magányosnak érzem magam, félős leszek, és tüskés farkasokkal álmodom. Hatalmas, ronda állatok ezek, amik körülötte ólálkodnak, morognak rám, és megpróbálják belém fúrni az agyaraikat. Néha szeretném megcsípni magam, hogy érjen véget a rémálom, de hát nincsen kezem meg egyébként is egy csípés számomra egyenlő a véggel, úgyhogy tűrnöm kell, ez van.
Szerencsére Jolán szeret engem, és mikor már mindenütt csak tüskéket látok magam körül, kinyitja a szemét és rám nevet. Ilyenkor megnyugszom, és újabb színeket festek magamra és rá is természetesen. Közben aggaszt azért kicsit, mi lesz velem a következő életemben?
Vicces lenne, ha embernek születnék, és én fújnék egyszer neki szappanbuborékot.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2008.01.03.)
