Kezdődik a dolog ott, hogy a könyvet meg kell írni. Amíg nincs kész az elejétől a végéig, nem érdemes a kiadókkal foglalkozni. Hidd el, ők sem fognak veled. Jól tudják – és ez különösen vonatkozik az első könyvesekre –, hogy a harminc oldalas bevezetőt át fogod írni, ahogy elérsz a végére, és azzal is tisztában vannak, hogy két fejezet nem egy komoly garancia arra, hogy valóban kitart a lelkesedésed a végéig.
Fontos az is, hogy képes legyél megfigyelni a környezetedet, hogy a világ apró részleteit, a kevésbé fontos dolgokat is be tudd építeni az írásodba. Vedd észre, hogy amikor beszélsz valakivel, vagy csótányra vadászol a fürdőszobában, a föld nem szűnik meg forogni. Ugyanúgy ketyeg az óra, üvöltenek kint a kutyák, és csapdossa a szél az ablakot. Ha a háttérzajok nem szüremlenek át a történetbe, az nem lesz filmszerű, hanem olyan, mintha Manyi néni nem a konyhában, hanem egy kék háttér előtt gyúrná a rétestésztát.
Nem ajánlott a regényírás azoknak, akik túlságosan rajonganak egy íróért, vagy egy stílusirányzatért. Az ilyen emberek általában képtelenek kilépni a NAGYŐ árnyékából. Gondolj bele, Kafka talán szeretett volna rád hasonlítani? Nem beszélhetsz az ő nyelvén, hisz te egy másik személyiség vagy. Észre fogják venni, hogy nem a saját belső világoddal dolgozol, és hiteltelenné válsz. Én például nem csak azért nem alapítottam zenekart, mert bénán gitározom, hanem azért sem, mert olyan sokáig voltam fanatikus The Cure rajongó, hogy képtelen lennék létrehozni bármit, ami tőlük független. Érvényes lenne a zenémre a mondás, hogy jó és eredeti… csak éppen ami jó benne, az nem eredeti, ami pedig eredeti benne, az nem jó.
Az sem árt – mondom én az állandó vesszőhibáimmal –, ha tisztában vagy a magyar nyelv szabályaival, és komoly szókinccsel rendelkezel. Igazából ez ma már nem alapkövetelmény. Kiválthatod a helyesírás ellenőrzővel és egy szinonima szótárral. Ha véletlenül nem tudnád, hogy mi az a szinonima, most add fel.
alma/körte szinonimák, többféle lehetőség
(?) a kérdőjel előtt lévő szót, vagy gondolatot nagyon meg kéne fontolni
[JUJ!] [NA!] [HÁT…] még jobban meg kéne fontolni, de valószínűleg elvetendő
//Romana, XIII. évf. 23. szám, 18. oldal// hivatkozás (legalább te tudd, hogy honnan lopsz)
Julcsi elővette a
Tom közben leült az asztalhoz (vagy lehet, hogy csak állt ott és babrált valamivel) kiegészítés
[ennek utána kéne még olvasni] belső kommentár
[*beszélgettek még valami semmiségről, oszt' hazament mindenki] kidolgozásra váró rész
Felhasználhatunk valós személyeket, ismerősöket, vagy éppen híres embereket is. Különösen a közismertségnek örvendő személyiségeknél fontos – amennyiben a történet másképp nem kívánja –, hogy a karakter önmagához, illetve ahhoz képest, akiből leképeztük, legyen következetes. A rózsa, a török csillagászprofesszor, és a váltókezelő képviseli ezt a típust.
Néha nem a szereplők teremtenek szituációkat, hanem a helyzet olyan, amit csak egy speciális karakterrel lehet megoldani. Ilyenkor az író nem foglalkozik sem önmagával, sem másokkal, hanem egyszerűen nekiáll találgatni. Megpróbálja kikövetkeztetni a körülményekből, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező egyénre lenne szüksége, majd erre a vázra rajzol egy személyiséget. A Kis Hercegben ilyen szereplő a lámpagyújtogató – s vele együtt a kisbolygó övezet összes lakója –, a kígyó, és a dobozba rejtett bárány is.
Ezeket a módszereket természetesen lehet egymással keverni, de arra figyeljünk, hogy minden emberi lény – de még egy hangya is – külön univerzum. A teremtményeink csak akkor kelnek életre, ha annyira közel kerültek hozzánk, hogy képesek vagyunk a legjobb barátunkként, gyűlölt ellenségünkként, vagy életünk legnagyobb szerelmeként bemutatni őket az olvasónak.
Kicsit nehezebb a dolog, ha ijesztő helyzetet akarsz teremteni, mert látványos hang- és fényeffektusok nem állnak a rendelkezésedre, a saját kivilágított nappalijában olvasgató ember pedig nem fog megijedni, ha ilyesmiket írsz: Jani nagyon félt a temetőben. Egyre jobban félt. Jani rettegett, és ekkor kinyúlt egy kéz a föld alól, és megpróbálta lerántani őt. Természetesen a filmben is megvan ennek a dramaturgiája. A nézőbe nyomnak egy kis feszültséget, hogy amikor jön a HU!, borítsa magára a négyliteres pattogatott kukoricát. Írásban ez egy kicsit lassabban megy. Nem megijeszteni kell, hanem megfélemlíteni és ezt az érzést fokozatosan a rettenetig erősíteni. B-kategóriás horrorban ez nagyjából így néz ki: Jani a feledés parcellái felé vette az irányt. A temetőnek ez a része magányosan bújt meg a gazban. Itt hantolták el 1932-es katasztrófa túlélőit, akik csodával határos módon menekültek meg az elsüllyedt kompból. A hajó már egy órája feküdt a folyó medrében, amikor felbukkant a vízből a huszonhét fegyenc. Ők az alsó szinten utaztak láncra verve, hogy letöltsék büntetésüket a rottenburgi sziklabörtönben. Azt állították, hogy maradt levegő a kajütben, és a fegyőr oldozta el őket, csak ő már nem jutott ki a felszínre. Hamar suttogni kezdték a környéken, hogy nem a vakszerencse vezette őket vissza a napvilágra, hanem a Sátánhoz kiáltottak szörnyű imákat, aki lelküket vette nyomorult testük szabadulásáért cserébe. A legenda szerint nem örülhettek sokáig az életüknek, mert estére aszott húsú öregemberekké váltak, és belülről elevenen felfalták őket a csontférgek. Ide került mind, a szenteletlen földbe, ami Jani számára az egyetlen menekülési útvonal maradt. Egyenes léptekkel sétált a murván, majd a kő csikorgását éles fű zörgése váltotta fel, ahogy belépett a feledés parcellájába. A hold zöldes színre festette a kidöntött fejfákat, amiken húszlábú páncélos bogarak vonaglottak, mintha kín emésztené őket. Földgöröngy koppant a lába előtt, majd még egy rög gurult le lassan az út mentén álló sírhalomról. Jani egyre szaporábban lépkedett, de a halk koppanások és reccsenések már betöltötték az egész tudatát. Az agyában keringett a hang, majd a gyomra felé kezdett szállni, és akkor elkövette azt a hibát, hogy a földre nézett. Az válaszképpen megnyílt a következő lépése előtt, de már nem volt képes kitérni és térdig elsüllyedt a veremben. Csontos, foszló húsú kéz ragadta meg a bokáját, szorította el az életet hordozó lüktető ereit, és húzni kezdte a Pokol feneketlen mélységébe.
Arról már írtam, hogy miközben egy cselekmény a fókuszba kerül, a környezete nem szűnik meg, és más cselekmények is zajlanak a látóteredben. Ez egyfajta zaj, amiből ki kell tudnod válogatni, hogy mit hozol nyilvánosságra. Ha teszem azt, az átlagolvasód valószínűleg magyar, és ismeri Budapestet, akkor azzal a mondattal, hogy Józsi a Nyugatinál állt az óra alatt, megspóroltál egy fél oldalas leírást a pályaudvarról, a Skála Metróról, a villamosmegállóról és a körútról. Egy külföldi sem fog ezen fennakadni, hiszen pályaudvart meg órát is látott már életében. Ennél kevésbé konkrét esetben sem kell aprólékos részletességre törekedned – függetlenül attól, hogy engem éppen a kisrealizmus miatt fikáznak a legtöbbet –, hiszen az, hogy a csapat egy középkori vár udvarán szalonnát sütött, elégséges lehet. A lobogó tűzben felsejlő várfalakat, meg a bástyákat bízd az olvasóra. Ilyesmivel akkor érdemes vesződnöd, ha számodra, vagy a történet jelege miatt ez fontos.
Ha a regényed valós, létező személyekkel, megtörtént esetekkel foglalkozik, neked azt a világot perverz mélységekig ismerned kell. Azért vagy te az író, mert az adott témában – feltételezhetően – jártasabb vagy, mint a közönséged, és képes vagy adni nekik valamit. Tegyük fel, hogy a történeted a Francia forradalom idején játszódik, Párizsban. Megfogsz egy a témába vágó szakkönyvet – ha nincs olyanod, az már alapból gáz –, és megpróbálsz benne hibákat, következetlenségeket keresni. Jelöld be azokat a részeket, ahol a szerző mellébeszél, mismásol, vagy éppen a saját ideológiai, és tudományszemléleti beállítottsága alapján próbálja meg kikerekíteni a dolgokat. Egy jól megírt, korrekt könyvben is van ilyesmi, de ügyesen elrejtve. Ha ezeket fel tudod fedezni, hozzá tudsz szólni, akkor van alapod egy ilyen témához, ha nem, maradj a fikciónál.
– Aha… ez a faszi a Mika Waltarit, Lázár Ervint, vagy éppen Gerald Durellt próbálja utánozni.
Ha nem is majmolsz senkit, szembe kell nézned a kritika és az olvasóközönség összehasonlítási kényszerével, hiszen friss hús vagy a piacon. Meg kell, hogy mérjenek. Mivel felkészületlen kezdő vagy, nem téged hoznak ki győztesnek, de nem is ez a cél. Az a lényeg, hogy állva maradj. Ne legyen KO a vége, akkor ugyanis nettó dilettánsnak minősítenek, aki sokkal nagyobb szolgálatot tett volna az emberiség számára, ha otthon marad recskázni.
Másodszorra még rosszabb a helyzet. Akkor már mindenki tudja, melyik polcra való a könyved, és a következő ellenfeled saját magad leszel. Itt is csúnyát lehet borulni. Ha folytatod azt a vonalat, amit elkezdtél, azt mondják, ez pont olyan, mint az egynyári slágerzenekar. Most már semmit sem akar mondani, csak ismétli magát. Ha viszont valami teljesen eltérővel állsz elő, legyintenek, hogy ennek még stílusa sincs, csak össze-vissza írogat mindenfélét. Hát milyen író az ilyen?
Ha minden irányból elutasításba ütközöl, ne áltasd magad: véged van. A könyved ebben a korban szültetett, tehát most kell életképesnek lennie. Ha megbuksz, a halálod után nem fog előkerülni az asztalfiókból és nem fedezik fel újra, mert teljesen más világban élünk, mint Kafka. Az elmúlt ötven évben az emberiség nagyobb kulturális zajt produkált, mint Krisztustól Shakespeare-ig összesen. Az interneten több millió blog várja az olvasóit, bárki vághat videofilmet, és szerezhet zenét otthon a számítógépén. Naponta több mint harminc könyv jelenik meg Magyarországon. Ha úgy érzed, túl tudod üvölteni ezt a ricsajt, vágj bele.
(a bejegyzés eredeti dátuma: 2007.05.24.)