Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
feb 16 2008

lány a világ végén

Volt egyszer egy király, akinek királysága a világ végével volt határos. Búslakodott is sokat emiatt, hiszen míg más országok rendes népekkel tudnak háborúzni, ő csak a szakadék mélyén kavargó ködbe hajigálhatott kavicsokat.
    Sokat üldögélt a szédítő peremen és nézte alant a fehér gomolygást.
    – Ha valóban ez a hely lenne a legutolsó a földön – gondolta magában –, akkor mi tartja helyükön a sziklákat? Mit takar a köd, és miért van egyáltalán köd, ahol nem lenne szabad már semminek sem lennie?
    Gondolkozott hetekig, hónapokig. Már tövig rágta a körmeit, már hideg borogatással kellett hűsíteni izzó halántékát, de nem találta a megoldást. Kidoboltatta hát, szerte az országban, hogy annak adja leánya kezét, és ami még ezzel jár, aki fel tudja deríteni az ismeretlent, aki bizonyossággal tud szolgálni számára.
    Jöttek is messzi földről, mindenféle népek. Páncélos lovagok, nemesi családok másodszülöttei. Jöttek kereskedők, vándorkomédiások és szélhámosok is, azonban ahogy lenéztek a mélybe, mindnek elment a kedve az uralkodástól.
    Volt egy legény, legszegényebb a földönfutók közt. Meghallotta ő is a hívást, rágyújtott egyből gyökérpipájára, majd megpödörte a bajszát:
    – Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Ha kudarcot vallok, legfeljebb nyomorult életem vész kárba, ha belekapaszkodom egy angyal lábaiba, akkor még az se! – teleszedte tarisznyáját útmenti sóskával, majd nekiveselkedett és meg sem állt a királyi udvarig. Az őrök először nem akarták beengedni a trónterembe.
    – Tenéked lenne annyi bátorságod, mint senki másnak? – kérdezték – Te kelnél át a sűrű felhőkön? Hordd el magad, vagy miszlikbe aprítalak és a kutyák elé szórom csontjaid!
    – Nem úgy van az, jó uram! – húzta ki magát a legény. – Vesd le díszes ruháid, és támaszd bárdod a terem sarkába. Akkor majd meglátjuk, hogy ki az emberebb!
    Na, erre már nem volt mit felelni. Tárult az ajtó, és beléphetett a díszes terembe, majd térdre borult.
    – Uram, királyom! Életem, halálom…
    – A lényeget mondjad, fiam – szakította félbe a király –, mert nincs időnk a maflákra. Honnan merítetted a bátorságot, hogy színem elé járulj?
    – Szedje össze nékem az összes ártatlan leányt az országban, olyan kötelet fonatok a hajukból, amilyet nem látott még a világ! Egyik végét a legvénebb diófához kötözöm, a másikon pedig leereszkedem a szakadékba. Ha visszatértem, uram fülébe súgom, amit odalent láttam.
    – Azt mondod? – kérdezte csodálkozva a király.
    – Azt, hát! – felelte a legény, és már nyújtotta volna a kezét parolára, de elszégyellte magát, és csak a bajuszát pödörte meg újfent.
    Egybeterelték hát az összes szüzet, és kopaszra nyírták mind. Hét napon és éjjelen keresztül fonták az asszonyok a kötelet, amit huszonhét ökör vonszolt a világ peremére. Oda is kötözték az egyik végét a legvénebb diófához kilencszeres csomóval, a másikat pedig lebocsátották a mélybe.
    Jól megrángatta a legény a kötelet, oszt' elkezdett ereszkedni lefelé. Ereszkedett, míg erejéből futotta. Talált akkor egy kis párkányt, ahol megpihenhetett. Vacsorára csak fonnyadt sóska jutott, de megette jó étvággyal, és már csukódtak is le szemei.
    Másnap elért a köd határához. Felnézett a magasba, és hangyáknak tűntek mind a kíváncsiskodók, kik szemükkel kísérték útján. Körbevette őt a fehérség, hideg és sikamlós lett a levegő Nem látott az orra hegyéig sem. Mászott csak, rendületlenül mászott egészen, amíg el nem szakadt a kötél. Hogy-hogynem, az egyik leány, kinek beléfonták a haját nem volt annyira ártatlan, mint ahogy az anyja tudta. Nem is volt képes megtartani a legényt, szétfoszlott kezében, ahogy a kötélnek ahhoz a részéhez ért.
    – Kitől búcsúzzam most? – gondolkozott zuhanás közben. – Nincs házam, nincs anyám, nincs szeretőm. Búcsúzom akkor a napfénytől, búcsúzom attól a bűnös leánytól, ki a vesztemet okozta.
    Épp itt tartott a búcsúzkodással, amikor egy zöld szalagot látott meg maga alatt. Folyó volt az, ő pedig hangos csobbanással elmerült benne, és lesüllyedt egészen a fenekéig. Ott zöld halak vették körül, nekifeszültek hátukkal, felszínre tolták, majd kilökték őt a partra. Ott megjelent egy zöld szemű macska, és intett, hogy kövesse. Zöld erdőkön és zöld mezőkön át vezette egy házikóig. Belépett a zöld kapun és meglátott egy zöld szemű leányt.
    Ha még csak a szeme lett volna zöld!
    Ahogy félénken elmosolyodott az a leány, szemeinek fénye beragyogta a szobát, és a kert virágai elfordították arcukat a naptól. Az ablak köré gyűltek mind, hogy fürödjenek az ő fényében.
    – Ejha! – gondolta magában a legény. – Ilyet sem látni minden nap – majd hangosan hozzátette:
– Hát téged meg honnan szalajtottak?
– Vártalak már – felelte a leány lesütve szemeit. – Gyere most, had mutassam meg, amit látni akarsz.
Kimentek a házból, és elindultak egy keskeny ösvényen. A lány belékarolt, és mesélni kezdett:
– Ez a hely, ahol most vagyunk, igazából nem létezik. Láthatatlanul lebeg a semmi és a valami közt, de neked megmutatja magát, mert elmerészkedtél idáig. Olyan, mint az a vékony sáv, az álom és ébredés közt, ahol a csodák történnek. Elvezetlek a világ végére, de csak egy pillantást vehetsz reá, mert ha sokáig nézed, magába szippantja a lelked – elértek egy patak partjára, amin íves fahíd vezetett át. – Innen magadnak kell menned, de adok egy csókot, hogy visszatalálj.
Megcsókolta a legényt, aki fejébe húzta kalapját, megpödörte bajszát és szó nélkül útnak eredt. Az ösvény folytatódott még egy darabig, majd embernyi kőfal állta el az útját. Felkapaszkodott, és átnézett a túloldalra.
Amit látott az a legsötétebb éjszaka volt. Spirál alakban hullott bele a világból kiszüremlő fény, és minél többet szívott magába, annál nagyobb és feketébb lett. Úgy érezte, feje tetejére állt minden, és ő függ a semmi közepén. Belekapaszkodott egy kósza fénysugárba, ami rögtön húzni kezdte maga után, hogy együtt oldódjanak fel a semmiben, de akkor valami elkezdte égetni az arcát. Ahogy odakapott, elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant a földre.
– Hű, az anyád keservit! – kiáltotta, majd leporolta a ruháját és visszament a lányhoz.
– Láttad, amit látnod kellett? – kérdezte az.
– Láttam biz', hogy vakultam volna meg! Mekkora ez a föld?
– Éppen akkora, hogy ketten elférünk rajta. Maradj velem, és soha nem ér el a tél hidege.
– Hírt kell vinnem a királynak. Ha megkapom a koronát, visszajövök érted, és házamba vezetlek.
– Nem teheted, mert itt az idő sokkal gyorsabban múlik, mint odafent. Akkor születtem, amikor elkezdtél mászni lefelé. Testem bimbózni kezdett, mikor elszakadt köteled, és épp eladósorba kerültem, ahogy téged magába fogadott a folyó. Ha most felkúszol a sziklákon, még a felhőkig sem fogsz érni, mire én ráncos öregasszony leszek, és nem látod meg a peremet, csak miután a testem porrá omlott – ám smaragdszín könnyei sem indították meg a legényt.
– Hazug és gyönyörű teremtés vagy! – mondta nevetve – Kettőt sem fogsz pislogni, mire visszatérek.
– Nem lesz hova visszatérned, mert ez a föld is elenyészik. Te vagy az első, te vagy az egyetlen, aki láthatta. Az utánad következők abba a feketeségbe fognak zuhanni, amit magad is láthattál. Mondtam, hogy ez a hely nem létezik, ha mégis, akkor csak most és csak egyszer.
    A legény megvonta a vállát, és elindult. Hamar meglelte a sziklát, és kötele nem lévén mászni kezdte a csupasz falat. Három napba tellett, mire elérte a felhők alját. Visszanézett onnan a talpalatnyira zsugorodott földre, és egy töpörödött alakot látott. Még ki lehetett venni, ahogy hosszú fehér haját cibálja a szél. Elszorult a torka, ahogy megértette az igazságot, de kúszott tovább. A hideg ködpára elmosta könnyeit, és a kibukkanó nap keményre szárította arcvonásait.
    Erejének végére járt, mire felért. Éljenző tömeg fogadta, és erős kezek segítették át a peremen. Megmosdatták, takaros ruhákba öltöztették és betámogatták a trónterembe.
    – Visszatértél, édes fiam! – örvendezett a király – Gyere, súgd fülembe akkor, amit láttál.
    – Amit láttam, azt nem merem súgni, csak kiáltani szerte a világba – felelt a legény – A felhők alatt a halálnak országa van. Soha ne merészkedjen senki oda, mert én voltam az egyetlen, aki még visszatérhetett.
    – A hír, mit hoztál, nem boldogít, de megnyugtatja lelkem. Vedd hát jutalmad.
    A király intésére egy lefátyolozott leányt kísért be két udvarhölgy. A legény odalépett hozzá és elvonta arcáról a vékony szövetet. Zöld szemeket látott, és rögtön felismerte őket.
    – Te vagy az! – kiáltotta, és karjaiba zárta a leányt.

    Hogy valóban azt látta, mire vágyott, vagy csak a téboly varázsolta elé a leány arcát, azt mi már sohasem fogjuk megtudni.

(a bejegyzés eredeti dátuma: 2006.08.22.)

A bejegyzés trackback címe:

https://tundergyar.blog.hu/api/trackback/id/tr19341449

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása